Egy alkalommal, mint tízéves kisfiúnak az volt a feladatom, hogy három kecskét legeltessek. A szülővárosomhoz közeli réten elég legelnivalót találtak az állatok maguknak azon a verőfényes őszi napon. Amikor az állatok legelészni kezdtek, én elmentem egy közeli házhoz, ahol egy festő éppen egy szép képen dolgozott.
Nagy lelkesedéssel követtem minden ecsetvonást. Tulajdonképpen teljesen elfelejtettem, hogy kecskepásztor lennék. Talán már egy óra is eltelt, mikor eszembe jutottak a kecskéim. Gyorsan kiszaladtam a rétre, de ó jaj, csak két kecske legelészett ott. A harmadik hiányzott. Haza szaladtam abban a reményben, hogy otthon találom. De sajnos nem volt sem az ól előtt, sem pedig benne. Anyám aggódni kezdett a kecskéért, és elindultunk a keresésére. Két órát kutattuk az erdőben, miközben anyám kiáltozott. „Gidácskám! Gidácskám!” Hirtelen megpillantottuk az egyik dombtetőt. Nem tudom ebben a pillanatban ki örült jobban? A kecskénk, anyám, vagy én?
Ez a gyermekkori élményem példázattá lett számomra. Nem úgy vagyunk -e, hogy mindnyájan keressük Istent? De egyetlen ember sem találná meg Őt, ha Isten nem keresné az embereket Jézus Krisztusban! Ezért Ő a mi csodálatos reménységünk!
Írta: A.Wunderlich