"Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap." Jakab 5,7

A gondolatomat arra szeretném felfűzni, hogy milyennek látom az életem és az egyház mostani állapotát, és hogy készüljünk a Szent Szellem utolsó nagy kiáradására. Ha a jelent akarom elemezni, felteszem magamnak a kérdést, hogy milyen szavakkal tudnám jellemezni az isteni és a gyülekezeti dolgokat, mik jutnak először eszembe róluk. Isteni, azt jelenti számomra elsőre, hogy tiszta, szent, örömteljes, szeretetteli, erős. A gyülekezeti azt, hogy elvárások, szokások, vallás, emberi harcok, képmutatás.
Mondhatnánk erre, hogy ég és föld a különbség a kettő között, és talán nincs igazam, de most így látom. Ez egy olyan kórkép, ami sajnos rám is ugyanúgy jellemző, én is részese vagyok a rendszernek, én sem teszek ellene, pedig kellene. Talán azért is írok róla, hogy ideje felállni, és kilépni, megindulni, mert az idő hiánya egyre jobban terhelődik rám is, ki tudja mi fér még bele, és ugye milyen sok dolgunk lenne még. És milyen régóta mondom, bűnöm nekem!
Egy megfáradt ember sorai ezek, kiábrándultam a gyülekezeti dolgokból. Elég volt. Hétről-hétre szolgálunk, tesszük, amit kell vagy csak épp túléljük, de az esetek nagy többségében nem történik semmi. Beszélünk róla, hogy bűnösek vagyunk, beszélünk róla, hogy vigyázzunk az életünkre, hálásak legyünk, és még énekelünk az Úrnak pár dalt, imádkozunk egy keveset, és ennyi. Mintha templomba járnánk egy jó kis ceremóniára, csak épp itt egy hangyányit modernebbnek tűnik a köntös, de talán még ez sem állja meg a helyét manapság. A pünkösdinek nevezett tűz kimerül a hangos imádkozásban. Feltettem magamnak a kérdést, miért? Mert mi szolgálók sem felelünk meg a kívánalmaknak, és nem olyat adunk a népnek, ami kellene nekik, talán azért mert mi magunk sem vagyunk készen rá, vagy mert mi sem éljük meg, ezért marad a tejnek könnyű itala. Abból pedig nem lehet épülni, építeni hosszú távon. Aztán ott van a gondolat elején fejtegetett különbség. Az emberből nem sok jó jöhet ki alapjáraton, ha valamit emberi elképzelések alapján építünk, akkor az olyan is lesz. Szép ékes rend, szentnek tűnő élet, a színfalak mögött pozícióharcok - ez jellemzi. Amit Isten épít bennünk, rajtunk keresztül az viszont értéket teremt, gyümölcsöket, Szellemből jövő erőt, és igazi fásultságmentes örömöt. Bár akarnánk átadni neki a vezetést igazán. Beszélünk róla, de kevésbé tesszük. Ha igazán tennénk, gyülekezeteink, egyházunk nem itt tartana. Megélnénk, mit jelent az, hogy Isten átformálja az életünk, a körülöttünk levők életét, valódi só lennénk.
A Szellem szól, nagyon sok kő van hála Istennek körülöttünk; az interneten rengeteg cikk foglalkozik mostanság az egyház erőtlenségével és hívja fel figyelmünket arra, hogy ezen változtatni kell, az ismerősök mind érzik, hogy valami nagyon nem jó, hogy eljött a megújulás ideje. És én is ezt hirdetem most ezekkel a sorokkal. Magamnak és mindenkinek, aki olvassa.
Isten megrostálja népét (pl Lk 22,31, Jel 3,16), szeretnék fennmaradni, amikor ez bekövetkezik. És, hogy mit kell ehhez tenni? Isten parancsolatait és Jézus hitét megtartani. (Jel. 14,12). Nagy kérésnek tűnik, de hiszem, hogy aki valóban találkozott az Úrral, annak ez nem nagy ár. Annak az igája tényleg gyönyörűséges. Ha viszont nem találkoztunk valóban vele, akkor szenvedés a keresztény életünk, máról holnapra élünk, testileg próbálunk megfelelni, ami viszont lehetetlen!
Alapigénkben látjuk, hogy persze béketűréssel várnunk kell a késői esőt, mert most bizony nagy a szárazság, de mégis vannak emberek, akiken működik a kenet ma is. Vágynunk kell rá, nem hiszem, hogy ez egy néhány embernek adatott kiváltság, hiszem, hogy mindannyian kiáltó szónak lettünk elhívva. Csak tudnunk kell kilépni, túllátni a gyülekezet, az egyház által ránk nyomott korlátokon, terheken, és az isteni dolgok felé emelni a tekintetünk, azt tekinteni mércének, és egy percig sem beletörődni, megelégedni a jelenlegi helyzettel.