​„Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom.” (1 Mózes 28, 20-22)

Nemrég egy kérdés fogalmazódott meg bennem… Mi nekem a tized? Miért adom? Megszokásból, félelemből, számításból vagy tudatosan-szívből? Sok dolognak már meg sem tudjuk magyarázni a gyökerét, csak tesszük, mert mások is teszik, vagy mert erre tanítottak minket.. Adhatunk egyfajta félelemmel a szívünkben Isten felé, mert mi lesz, ha nem adjuk meg Neki, ami Őt illeti? Ez milyen hatással lesz az életünkre? Hogyan várunk ezután áldást? Vagy tarthatunk attól, hogy mit mondanak az emberek, ha nem teszek a kosárba/perselybe… Prédikációk során hallottuk eleget, hogy Isten bőségesen megfizet az adakozásunkért, ez egyfajta befektetés is… „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe.” (Lukács 6,38) - ez az Ige által kijelentett tény. De elég-e vagy jó-e, ha önmagukban ezek indítanak minket?

Nemrég a Férjemmel saját házat tudtunk venni és tudjuk, hogy fiatal házasok esetén ez hatalmas csoda… de amikor a kegyelem millió forintos méreteket ölt – mert több mint 2 millió forinttal olcsóbban sikerült megvenni, mint amennyit most, ebben a piaci helyzetben ér – amikor a becslést az ember feketén-fehéren a kezében tartja, akkor komolyan elgondolkodik... Isten, ha kell, milliókat mozgat meg értünk… Ehhez képest, mi a pár ezres vagy tízezres tized egy hónapban?

Azt szoktuk mondani, hogy az időnk az egyik legnagyobb érték, adjuk abból a lehető legtöbbet az Úrnak… és ez így is van! De legalább ilyen érték a pénzünk, ha munkabér, ha nyugdíj, ha ösztöndíj. Benne van minden korai kelés, a sokszor 8 vagy 12 órás munka, a tanulás… A tűrés, a fáradtság... Minden, amire vágynánk – még ha apróság is – de nem vesszük meg, hanem Istennek adjuk inkább. Sokszor az ördög embereken vagy gondolatokon keresztül jön, és azt akarja súgni, hogy jobb lenne, ha ezeket az összegeket nem adnánk az Úrnak oda. Végigfuttatja előttünk, hogy mi-mindenre költhetnénk, vagy mitől esünk el, ha ezt beadjuk. Nem szabad rá hallgatnunk. Az ószövetségi időkben a törvény kényszere volt adni, ahogy a bűnöktől való távolmaradás is kívülről jövő kötelesség volt. Ma már nem uralkodik a törvény rajtunk, Jézus egészen feloldott minket ez alól és sokkal erősebb jött, a szív késztetése, a betű helyett a Lélek törvénye. Ahogy a fenti Igében elhangzik, úgy mi magunk is tudjuk, hogy mennyi mindent köszönhetünk Istennek. Velünk van, megőriz az úton, amelyen járunk, ad kenyeret, hogy együnk és ruhát, amibe öltözhetünk. Tizedet adni lehetőség… Jákob maga döntött úgy, hogy ha a felsorolt dolgokat megkapja, akkor önként visszaadja a tizedüket annak, Akitől ezek származnak. Mivel az összegekben benne van az időnk, erőnk és reményeink, az egyik legnagyobb dolog, amivel Isten nagyságát ismerhetjük el. Dicsőítjük Őt és felemeljük az Ő nevét, mert méltó rá, és amikor emellett keresünk még valamilyen eszközt, ami a szívünkben túlcsorduló imádatot hivatott lehet kifejezni, akkor adjuk oda a tizedünket Neki.