Két ember beszélgetését hallgattam: Az egyik hitetlen volt, a másik viszont keresztyén, de már régóta nem járt gyülekezetbe. Az Isten nélküli fájdalmas panasszal állt elő, és sorra vette, hogy milyen betegségei vannak. Még talán tetszett is neki a gazdag választék, amit a magáénak mondhatott.
A keresztyén ember éppen ellenkezőleg kezdte a mondandóját: „Nekem is volt sokféle betegségem, de én nagyon szépen helyre hoztam magam.  Megváltoztattam az étrendemet, olyan ételeket eszek, amik egészségessé tesznek, már mondták is néhányan, hogy én élek vagy 100 évig!”
A másik kíváncsian megkérdezte: „Te jársz még gyülekezetbe?” – „Áh, nem !”- „Ilyen öregkorban nem való már gyülekezetbe menni. Néha kezünkbe vesszük a Bibliát, és olvasgatjuk, de nem mindig”- válaszolta.
Én a kerítésen belülről hallgattam a bölcstelen beszédet. Akár megismerte az Istent, akár nem, akár beteg, akár magának tulajdonítja a gyógyulást, de egy a közös bennük, mégpedig az, hogy egyikőjüknek sincs kapcsolata az Élő Istennel! Márpedig, ha Isten nélkül élnek, annak a vége az örök kárhozat! A Bibliát nem néha kell kinyitni, hanem minden nap! A néha kinyitással még a Pokolba lehet jutni.
A legjobban az „Ilyen öregkorban nem való már Gyülekezetbe menni”- mondat ragadta meg a figyelmemet. Ezen aztán igazán elgondolkodtam, hogy ennyire ostoba, hogyan tud valaki lenni? Mert ha valaki az egész életében Isten nélküli volt, de élete utolsó szakaszában megtér az Istenhez, akkor még a Mennybe juthat. A szóban forgó keresztyén pedig élte utolsó szakaszában fordul el az Úrtól kényelemből, mert nincs tudatában az igazságnak!
Elhatároztam, hogy nem csak hallgatni fogom az előbb említett emberek beszélgetését, hanem meg is keresem őket, hogy ők hallgassanak meg engem. Elmondom nekik mi az igazság, és a többi az ők döntésük lesz: hinni vagy elutasítani?