Mit szól ehhez Isten?
Ez jutott eszembe a minap, mikor az egyik kórház folyosóján várakoztunk a férjemmel. Az ajtón bejött egy 65 és két 30-40 év körüli férfi, akiken fekete ing és póló volt. Az öltözetükből nem tudtam megállapítani, hogy kik lehetnek, gondoltam sírásók, vagy biztonsági őrök? A nadrágjuk és cipőjük viszont nem ezt árulta el.
Miután leültek mellénk, és elkezdtek az átlagostól hangosabban beszélgetni, jobban rájuk figyeltem. Hamarosan kiderült, hogy az elhunyt asszony férje, veje és fia volt, akik a kórházból a halotti papírokat, és a nő személyes tárgyait vitték el. Azonban ez a várakozás sok időbe tellett, és bőven volt idő odafigyelés nélkül is hallani a párbeszédjüket.
Megdöbbenve hallgattam, hogy az előző nap elhunyt (feleség, anya, anyós) családjai milyen hétköznapi módon viselkedtek. Mindenről volt szó, csak éppen nem sajnálkozott senki a szeretett halotton. Tudom, ez másképp van keresztyéneknél, akik biztosak abban, hogy az Úrhoz költözött az elhunyt, de valószínű ez nem keresztyén család.
Az idős férfi, teljes hangerővel azt mondta a másik kettőnek: Azt gondoltam, hogy 1 óra alatt, 2-3-an megkapáljuk a kertet, mert elég gyomos. Erre a vő megszólalt: „Betonoztassa le, és akkor nem kell kapálni…..!”- Az öreg elcsendesedett. –Aztán jön hozzánk ebédre, Gyöngyi főzi a húslevest – szólalt meg újra, de az öreg a fejét megrázta, hogy nem megyen. – Miért nem ?-kérdezte mosolygósan a vő. - Mert nem. - volt a válasz.
Majd a fia kezdett el beszélni, elsorolta a hiteleit, és egy összegben kimondta, hogy neki 5 millió Ft adóssága van. Ő valahogy másabb volt a sógorától, mert nem nevetgélt és rajta látszott, hogy az apjával együtt paraszt emberek.
A vő megkérdezte: Hol van a gyűrűje? – a sógora azt válaszolta: Az ujján volt - és fogta szorította a nejlon szatyrot és a kispárnát.
Furcsa gondolatok kavarogtak bennem a helyzetet illetően.
Miközben így gondolkodtam, ők a temetési díjat vitatták meg, hogy mi a jogos, mi nem és gúnyos megjegyzéseket fűztek hozzá.
Végtelen fárasztóak voltak, és alig vártam már, hogy valamelyikünk megszabaduljon a másiktól.
Majd a vő, aki látszott, hogy csak bele pottyant ebbe a családba, ismét megszólalt: Aztán, ha előjön a doktornő, nehogy goromba legyen! Vigyázzon a szájára, mert itt nem beszélhet semmit! És a kezével lakatot mutatott a száján. A másik két férfi hallgatott, én gondolkodtam, mégpedig azon, hogy ez az egyetlen vő, hogy ki fogja a vagyonukból forgatni ezt a családot. Hisz neki van irányításhoz ereje.
Elgondoltam, hogyan lesznek a megmaradt kis terítők, nippek, egyéb tárgyak a szemétre dobálva, mert egy kézmozdulattal ő meghatározza nekik. Csak a le nem betonozott hektár földre tart igényt, amit pénzzé tehet.
Szégyelltem, hogy a fejemben ilyen gondolatok fordultak meg, és már nagyon el akartam menni onnan.
Egyszer csak előjött a Felvételi osztály vezetője, és a vő bement (mert az intézkedett). Néhány perc múlva kijött, és elvonult a hangos család, de a rossz emlékeket itt hagyták nekem.
Egy nap telt el az esemény óta, de most is olyan szomorúan gondolok a fekete inges, pólós férfiakra, akik csak a más szemeinek gyászoltak, de szívükben nem volt sajnálat az elvesztett anya, anyós, feleség után.
Feltettem egy kérdést magamnak: Vajon ez az asszony hogyan viselkedne, ha ő fia, férje, vagy a veje feküdne halva? Vajon ő is csak a ruhájával gyászolna, és nem a szívével?
Ismerve, a nők nagy többsége tele van szeretettel, gondoskodással, odaadással, önfeláldozással, bizonyos vagyok benne, hogy csendesen a szívében elszomorodva, emlékezne meg az elhunytról.
Szégyenletes, hogy az emberiség idejutott, hogy nincs benne szeretet, érzéketlen még saját családja iránt is.
Mit szól ehhez Isten?