Mindig büszkén vallottam magam Pünkösdinek, mert a Hitvallásunk a Biblia igazságában áll meg. Ha pedig a Biblia az alap, akkor jó úton járunk!
Sajnálkozva veszem tudomásul, hogy vannak egyházak, ahol a Szent Szellemnek semmilyen teret nem adnak a gyülekezeti alkalmakon. Elismerik az „Atya, Fiú, Szent Szellem-et”, de a Szent Lelket nem engedik magukban működni a testvérek.
Pedig miután Jézus Krisztus elment, elküldte nekünk az Ő Szent Lelkét, hogy Ő legyen a mi Pártfogónk, Vigasztalónk……
Mi Pünkösdiek szívesen hívjuk be szívünkbe a Szent Szellemet, hogy lakozást vegyen, és ott legyen mindenkor velünk. Ha beszélünk, félünk, dicsőítünk, stb. tehát mindenkor velünk maradjon.
Valószínű éreztétek már, milyen Vele, és milyen Nélküle szolgálni.
Szeretnék megosztani veletek egy megtapasztalást, amivel nem dicsekedni szeretnék, hanem ellenkezőleg. Inkább szeretném megvallani a Szent Lélek fontosságát a szolgálatunkban, de a mindennapi életünkben is egyaránt.
Egy missziós csoport tagjaként havonta 1 alkalommal én is eljárok szolgálni egy hátrányos helyzetű községbe, ahol már az Úr segítségével létrejöhetett egy 50 főnyi gyülekezet. A felnőttekből és gyerekekből álló kis közösségbe mindig szívesen járunk, és már hetekkel előtte keresem, hogy mit is vigyek nekik lelkük építésére. Így volt ez a legutóbbi alkalomkor is, ám nagyon nehezen ment. Mivel szombaton mentünk szolgálni, már hétfőn munkám közben is arra gondoltam, mi lenne az, amit az Úr küldeni akar? Vers, történet, vagy Ige? Vagy éppen egy buzdítás?  Nem éreztem semmit a szívemben, ami az Úrtól lett volna. Teltek a napok, és mikor imák után is teljesen üres volt a szívem, kicsit kezdtem azt érezni, valami nem úgy működik, mint ahogy kellene. Tudtam, hogy az utóbbi néhány hónap megkeseredettsége kárt okozott az Istennel való élő kapcsolatomban. Több időt töltöttem a bajok miatt saját sajnálkozásommal, pedig ebben az időben még inkább az Úrra kellett volna figyelnem, bármi nehéz is lett volna.
Aztán gyorsan repültek a napok, és üres szívvel ébredtem fel szombat reggel. Tudtam, hogy néhány óra múlva indulni fogunk a misszióba, de a Szent Szellem semmit nem adott nekem.  Elővettem a Bibliámat, és elpanaszoltam Istennek, hogy mennyire meg vagyok szomorodva, amiért nem tud engem használni. Kértem, hogy valami verset vagy történetet adjon a szemem elé. Emberileg elkezdtem keresni verset, de sehogyan nem tetszett egyik sem. Keresgéltem történetet, amit már alig tudtam olvasni. Végtelen szomorúság fogott e, mivel nem így szokott lenni máskor. Végül 11 óra tájékán, mielőtt már majdnem feladtam, találtam egy történetet, aminek a címe: Kié, a te szíved? Hirtelen jónak találtam, de tudtam, hogy kell egy kis bevezetőt mondanom az olvasás előtt, vagy a végén az üzenetet jobban ki kellene emelni. Aztán elkezdtem gondolkodni, mi is lesz az a néhány mondat, amit mondani fogok. Elmondhatom magamról, nem vagyok egy rögtönző típus, és nagyon nehéz volt néhány mondatot összeszedni. Mivel azonban nem le kellett írni, hanem majd el kellett tudni mondani, így az is gondot okozott, hogy nem felejtem-e el? Már kezdtem magam úgy érezni, mint egy értelmi fogyatékos, és semmi kedvem nem volt az aznapi szolgálathoz. Útközben nagyokat hallgattam, és imádkozva kértem Istent, hogy azt a néhány mondatot, amit összeállítottam a történet kiegészítéseként, adja az én eszembe, mikor szükséges. Aztán úgy, mint a szorzótáblát, mondogattam magamban. Mondhatom, ilyen kínt nem szenvedtem el, csak megtéretlen koromban. Az alkalom legelején sor került rám, és én a betanult, néhány mondatot elmondtam, de semmi többet, hisz örültem, hogy nem felejtettem el. A felolvasásom végén pedig még volt annyi bátorságom, hogy az üzenetet kiemeljem. Aztán a helyemre mentem, és hallottam még a tapsot, ami nekem szólt. Köszönöm Uram! – mondtam Istennek halkan. Igen megtörtént, és nem vett észre senki semmit az egészből. A taps, amivel első perctől kezdve bátorítanak, elismernek bennünket az emberek, nem nekem járt, hanem az Úrnak! Mint mindig is az Övé a dicsőség! Testvéreimen áldás volt, és nem tűnt fel senkinek, hogy én vért izzadtam a szolgálatomban a Szent Szellem nélkül.
Másnap a reggelinél elmondtam a misszióvezetőnknek a saját történetemet, amit nem fel kellett olvasni, hanem őszintén elmondani, hogy: Isten megkegyelmezett nekem, mert nem volt kudarcom, de nagyon nehéz volt az Úr Lelke nélkül. Mind a ketten tudtuk, hogy Szent Szellem nélkül szolgálni, többszörös erőre, kitartásra van szükség. Addig míg, ha be vagyok töltekezve az Úr lelkével, bátorsággal állok ki, és nem azon gondolkodok, mit mondok, mert a Szent Lélek betölti az én számat. Nem kell megjegyezni az emberileg összekreált mondatokat, mert ott, abban az órában adja a szánkban a Szent Lélek.
Csodálatos azzal a magabiztossággal kiállni, mert tudod, nem szégyenülsz meg, mert ott van melletted a Segítőd. A Szent Szellem nem fog erőltetni semmire, csendben várakozik, hogy behívd a szívedbe, hogy teret adj Neki, hogy szabadon működni tudhasson. Ha bűnnel, idegességgel, rendezetlen dolgokkal nem engedjük szabadon működni magunkban, akkor emberileg kell megküzdeni a szolgálattal. Én megtapasztaltam, és nagyon nehéz volt, ti ne szenvedjétek át azt, amit én átéltem, hanem nyissátok meg a szíveteket, és hívjátok be a drága Szent Szellemet, aki az életed minden területén veled lesz! Ha te engeded Őt magad előtt, ha alázatban maradsz, és meghallod az Ő hangját, figyelsz az utasításaira meglátod, sokkal egyszerűbb lesz az életed. Csak engedd, hogy hadd legyen Úrrá az életeden!

„Isten maga a jó munkás, de keres hű munkatársakat is.”

„A barátság olyan aranypénz, melyet a használat fényesít.”

„Jézus vallása többet szenvedett azoktól, kik félre értették, mit azoktól, kik vele ellenkeztek.”

„Az igaz szeretet az, amely nem változik, akár megadnak neki mindent, akár nem.”

„Az élet fontossága nem a hosszú életben rejlik, hanem az élet tartalmában. Sokszor a leghosszabb élet a legkevesebbet él.”

„Ha emberhalászok akartok lenni, el kell hagyni a régi hálókat.”

„A sátán közülünk legtöbbet az önbizalom templomának tetejére vezet, hogy onnan leessünk.”

„Egy lány összetörte a tükrét, mert megmutatta neki, az arcán lévő ráncokat. Sokan megneheztelnek arra, aki a hibára figyelmeztet. Pedig jobban tennénk, ha a hibákra neheztelnénk meg.”

Egy kisfiúcska vakon született, és mikor elérte a 10. esztendejét, egy szerencsés operáció következtében visszakapta a szeme világát. A hosszú „szobafogság” után szabad volt kimenni a természet gyönyörű ölébe, és mikor látta az eget a színpompás virágokat, a sok-sok szépséget, mindazt, amit a természet tud a szemünk elé tárni, a kisfiú egyszer csak felkiáltott: - Oh Anyukám, miért nem mondtad ezt eddig nekem, hogy a természet milyen szép?
Az édesanya szemei könnybe lábadtak, és a fia kérdésére ezt válaszolta: - Hiszen megpróbáltam neked elmondani, de te ezt nem érezhetted.
Így van az is, mikor mi emberek kíséreljük elmondani, hogy mi van a Bibliában? Addig, míg lelki szemei nem nyílnak meg az Isten Igéjének befogadására, addig hiábavaló minden törekvésünk.

Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (3:20). 
A festő kisfia megszólalt: 
Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr Jézus nem is tud bemenni! 
Csak akkor mehet be – magyarázta az apja –, ha belülről kinyitják az ajtót,  és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset. Hiszen olvashatjuk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.”

Valóban így van, Jézus ott áll, szívünk ajtaja előtt, és arra vár, hogy megnyissuk ezt az ajtót és beengedjük Őt az életünkbe. Tegyük meg ezt még ma, hogyha eddig talán nem tettük, vagy kívül rekesztettük az életünkből. Minél több teret engedünk az Úrnak, annál jobban érződik a változás, amit Ő visz végbe az életünkbe. Meg fog áldani, meg fogja áldani az életed…áldott leszel a munkahelyeden, az iskolában és a családodban is. És a legnagyobb vihar közepette sem feledkezik meg rólad, megerősít és győzelmes jobbjával támogat. Nyisd meg most a szíved ajtaját!

Hét eleje van és lányom, aki kint dolgozik Angliában, vidám levelet írt a Facebook-on keresztül. Nagy viccesen elmesélte, hogyan gurult le az emelet 9 lépcsőfokán, és a 2 cica ijedtében valami vizes edénybe menekült. Hozzáfűzte azt is, hogy hála az Istennek nem történt semmi baj, sőt még az ütések helye sem kékült meg. Kicsit mosolyogtam én is azon, ami olyan vidám volt a lányom számára, de leginkább annak örültem, hogy semmi baja nem történt.
Majd így folytatta. „Valamelyik ország X gyülekezete, a hétvégére várta az elragadtatást, és a családom olyan csendben volt, egész hét végén arra gondoltam, hogy titeket talán már az Úr elvitt magával, és én itt maradtam!?” „Hihi” – volt a mondat végén a befejező szó. A „hihi” szó tudom, azt jelenti számára, hogy felét viccnek szánta, hisz ő is és mi mindannyian tudjuk a Bibliából, hogyan fog eljönni az Úr az Övéiért. És az, hogy mikor lesz, azt egyedül csak az Atya tudja.
Belegondoltatok már abba, hogy milyen súlya van az ELRAGADTATÁS szónak?
És ami felsorolható kérdés, mi azt 1 kivételével mind tudjuk. Az az 1 kérdés pedig az, hogy mikor jön vissza az Úr?  A többit azonban mind tudjuk, hisz le van a Bibliában írva.
Van kérdés egy hívő számára, amire a válasz nem olvasható ki a Bibliából? Jézus mindent úgy mondott meg, amint meg fog történni. Ha viszont már mindent tudunk, tudunk -e úgy élni, hogy betöltsük az Úr elvárásait? Mert nem csak hinni kell az Úrban, még újjá is kell születni, ami nagyon nehéz annak, aki nem akarja a már megszokott életét megváltoztatni. „Hisz már úgy megszoktam!”- szokták mondani. Hallottam olyat is, mikor azt mondta valaki: „Én eddig is ezt és ezt tettem és nem engedek belőle.”  Na, ez már baj!  Ha emlékeztek rá, írtam egy történtről, mikor a férfi kútba esett és a keze tele volt minden, az ő számára fontos dologgal, és addig míg a kezét meg nem üresítette, addig a mentő kötelet nem tudta megfogni.  Így kell nekünk is a szívünket megüresíteni, hogy az Úr által nyújtott mentőkötelet tudjuk megfogni!
Az elragadtatás egy pillanat alatt bekövetkezhet, nem jó lenne lentről látni az elragadtatásban részesülő testvéreinket.  Ezért, ne csináljunk magunknak mércéket, aminek magunk megfelelünk, hanem használjuk az Úr által felállított jelzőtáblákat, hogy el ne tévedjünk!
Ne embert, hanem Jézus Krisztust kövessük, és mindenkor a Biblia legyen a mi útjelző táblánk! Ha csendben követjük Őt, velünk lesz az Ő Szent Lelke, Aki megtanít bennünket minden igazságra.
Ha készen állunk minden nap Urunkkal való találkozásra, tudom, Vele mehetünk az örök honba. Ámen!