„Igen, mindent lát, sőt hall is.” - mondom annak az asszonykának, aki nagyon rossz házasságban él, és találkozásunk alkalmával kiöntötte nekem a szívét.
Meg akartam vigasztalni szegénykémet és ezért meséltem el neki egy gyerek történetet: Egy kislány lekváros kenyeret evett, és nagyon kevés volt a lekvár rajta, és miután jól megszemlélte, megkérdezte tapintatosan az édesanyját: „ -Mondd anya, Isten mindent lát?- Igen kislányom, Isten mindent lát. - Azt is látja, hogy a kenyéren milyen kevés a lekvár?- Igen kislányom, Isten azt is látja.”
Az asszonyka elmosolyodott, de fájdalmas könnyek tolódtak a szemébe.
Csendes perceimben elgondolkozok rajta, hány kislány eszik vékonyan kent lekváros kenyeret, és hány asszony arcán gördül könny naponta.
De ezt látja Isten. Nem csak látja, hanem hallja is, sőt cselekedni is fog, amint Ő jónak látja. Isten egy igazságos Isten, és nem marad el az Ő igazságszolgáltatása. Mi emberek vagyunk és türelmetlenek, látni szeretnénk rögtön azt, hogy Isten megítéli az ellenségeinket.
Én magam is ettem vékonyan kent kenyeret, sőt én is kentem vékonyan a lekvárt a gyermekeimnek, nekem is görögnek sokszor könnyek az arcomon, de egyet tudok, hogy Isten nem csak látja, hallja, de érzi is a szívünk fájdalmát, és azt is hiszem, hogy minden könnyem meg van számlálva.
Mindezek mellett Isten nem boldogtalannak akar bennünket látni, hanem boldognak. Mi keresztyének, akik tudunk Jézus értünk tett véráldozatáról, mi akik ismerjük az Ő ígéretét, nem adhatjuk búsulásnak fejünket a sátán által kapott fájdalmak miatt.
Ha elérnek bennünket a nyilak, sérülést okoznak, de menjünk tovább, és adjuk át az igazságos Bírónak, aki majd igazságosan megítéli bántalmazóinkat.
Milyen jó ebben a tudatban lenni, hogy van, aki helyettünk elvégez mindent, ha rá hagyatkozunk. Nem csak nem érdekel az az ember, aki engem megbánt, hanem nem érdemel annyit, hogy én szomorú legyek miatta. Tegyük hát félre a sérelmeinket, és célegyenest fordítsuk tekintetünket az Úrra! Az ígéret, amit általa nyertünk, az jelenti számunkra az örök életet. Ez pedig felbecsülhetetlen kincs!!!

D. Lné

Megsértve - megbántva - megszégyenítve

Megbántunk másokat, és minket is megbántanak, csalódást okozunk és magunk is csalódunk. Nem mindig szándékkal történik a bántás, de akkor is megsebez és fáj. Ha nem vagyunk kész megbocsátani, akkor folyton gennyező seb lesz belőle, amely haragot, elutasítást, és gyűlöletet terem.
„…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” ( Máté 6:12)
Mi kérjük Isten bocsánatát, hisz megígérte, hogy a tenger mélyére veti, és többé nem emlékezik meg a bűneinkről. Amikor az Úr Jézus a fenti szavakkal tanít bennünket, elvárja, hogy mi is úgy járjunk el másokkal szemben, amiképpen Isten velünk. Ám ez sajnos elég sokszor nem így történik részünkről.
Mitől esik olyan nehezünkre valakinek megbocsátani? Az igazságérzetünk miatt! A gonoszságot meg kell büntetni, ez egyértelmű. Saját bűneinket azonban más mértékkel mérjük, és ilyenkor kegyelemre hivatkozunk.
A bűnbocsánat, amelyben Isten részesít minket: kegyelem, meg nem érdemelt ajándék.
Valaki más, - Krisztus - eleget tett helyettünk az igazságnak. Benne igazultunk meg, anélkül, hogy bármit is hozzátettünk volna. Hát akkor nem az lenne a helyénvaló, hogy mi is szabadon engedjük azt, aki ellenünk vétkezett? Mi azt gondoljunk, hogy a sérelem meg nem bocsátásával az illetőt büntetjük - valójában - azonban saját magunkat. Gondoskodunk magunknak álmatlan éjszakákról, gyomorfekélyről, és szívpanaszokról, hogy csak néhány következményt említsünk. Ha mélyen megbántottak minket, és az esetet tároljuk a tudatalattinkban, az újra, meg újra felbukkan, és megterheli lelkünket. A folyton parázsló harag annak a foglyává tesz bennünket, aki a jogosultságot elkövette ellenünk, s így az illető hatalmaiba tartja a gondolatainkat, és érzéseinket. 

És ha a másik nem tanúsít megbánást?
Amennyiben a bennünket megbántó személy megbántást tanúsít, nem esik nehezünkre a megbocsátás. A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy a fájdalom okozója gyakran nem látja be a vétkét. Ez további keserűséget szül. Hogyan történhetne meg a kiengesztelődés, ha kicsinylik, tagadják, vagy másokra hárítják az elkövetett gonoszságot. Mentesít bennünket a megbocsátás felelőssége alól, ha a másik nem látja be a bűnét? Nem. A kiengesztelődéshez mindkét félre szükség van, a megbocsátás pedig csak a magam felelőssége.
Isten előtt egyszer ott állok majd engesztelhetetlenségemmel, bosszúszomjammal, és gyűlöletemmel. Ez is bűn!  Az illetőnek pedig, aki megsebzett, szintén Ő előtte kell majd számot adni. Nem az én gondom, hogy Isten miként fog eljárni az ellenem vétkezővel, hogy tesz -e vele valamit és mikor?
Meg kell tanulni elengedni a keserű megtapasztalást, és azt is odavinni a kereszt alá. A megsebzett szívnek meg kell tisztulni, hogy meggyógyulhasson. Ameddig önsajnálatban forgolódunk, vájkálunk a sebeinkben, addig azok nem gyógyulnak be!
A lelki sérülések után, különösen, amelyeket szívünknek kedves személyek okoztak, maradnak hegek, még ha meg is bocsátunk. Egy-egy helyzet újra felszínre hozhatja a fájdalmat. Az elszenvedett sérelemre való emlékezés átmenetileg bánatot válthat ki! De ehhez nem társul már bosszúvágy, és gyűlölet, tehát semmilyen romboló érzés, amely beteggé tehetne bennünket. Legnagyobb csodálkozásunkra inkább békességet élünk át a dologgal kapcsolatban, talán még sajnáljuk is az illetőt, aki megsebzett minket. Sőt hálát érzünk amiatt, hogy ezeknek a kínzó gondolatoknak nincs már fölöttünk hatalma, végre szabadok vagyunk!
Minél nagyobbak az elvárások, annál mélyebbek a sebek.
Különösen mélyek azok a sebek, amelyeket a számunkra kedves és drága személyektől kapunk. Várakozással vagyunk feléjük és elcsüggedünk, ha nem veszik észre, és nem teljesítik ezeket.
Természetesen nagyon különbözőek lehetnek a sebek pl: Egy házassági évfordulóról való elfelejtkezést könnyebb megbocsátani, mint egy házasságtörést. Petra férje szeret forgolódni fiatal lányok körül, és mivel a feleség is csinos volt egykor, mielőtt a 3 gyermekét megszülte, folyton az akkori alakjához hasonlítgatja férje. Ezzel mélységesen megbántja őt. De sorolhatnánk az általunk meg nem bocsátható bűnök sokaságát.
Szeretünk két mércével mérni, elnézéssel vagyunk a saját gyengeségünk iránt, és keménységgel vagyunk felebarátunk csődje felé. Nem számíthatunk Isten irgalmasságára, ha nem bocsátunk meg felebarátunknak.
Milyen sokszor nehezítjük meg egymásnak kölcsönösen az életét irigységgel, kapzsisággal, vagy önzéssel?!
Feltűnő az is, hogy sokan milyen hamar megbántódnak, míg másokkal szemben teljesen érzéketlenek. Ők maguk azonnal megsértődnek, másokat viszont kíméletlenül kiosztanak.
A saját szemünkben éktelenkedő gerendát nem vesszük észre, pedig ilyenkor igazán nagy szükség lenne rá.
Fordítsuk tekintetünket Isten Igéje felé, és bűnbánattal olvassuk el: „Taníts engem útjaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem a Te nevedet.
(Zsolt. 86:11)

Szerzője ismeretlen

"Fáradtság és küzdelem nélkül nincs boldogság, nincs béke, és nincsen megelégedés!”

„A legkisebb bűn is elég ahhoz, hogy Isten az arcát eltakarja előlünk.”

„A hívő emberek azok, akik úgy gondolkoznak, beszélnek, és cselekszenek, mint Jézus!"

„Az elveszett vagyont visszaszerezhetjük, de az elveszett időt sohasem.”

„Két ember lényegét nem az határozza meg, hogy mit cselekszik, hanem az, hogy milyen szellemben, és hogyan cselekszi, ahogy cselekszi.”

„Végzetesen nagy a baj a vakság, különösen, ha valaki saját hibájával szemben:- vak.”

„Ha az emberek ítéletére lenne bízva, talán senki sem juthatna a Mennybe.”

Írója: ismeretlen

Nemrégiben beszélgettem egy keresztyén testvéremmel, akinek bevallottam, hogy a szolgálatban is el lehet fáradni. Ha meg vagyunk terhelve évek óta mindig a szolgálatra való felkészüléssel, és nem töltünk utána, akkor előbb utóbb kiégnek még a legnagyobb szolgálók is. Vannak, akik ezt eltitkolják, sőt megpróbálják magyarázni, hogy mindig öröm a szolgálat, és mi szinte restelkedve nézünk vissza rájuk. Nem gondolják, hogy a fáradság előbb-utóbb észrevehető, és a szolgálat minőségi romlására megy. Igen, őszintén meg kell vallani, hogy csodálatos dolog Istent szolgálni, de újra és újra fel kell töltekezni az Ő Szent Lelke erejével. Ne csak beszéljünk az örömről, a csodákról, hanem meg is éljük azokat. Testi-lelki kimerültség mellett, ez nem megvalósítható. Milyen jó olykor-olykor egy nagyot aludni, egy jót dicsőíteni, részt venni egy olyan alkalmon, ahol tűzzel szól az Isten üzenete, érezhető a Szent a Szellem jelenléte… Vagy éppen önfeledten nevetni, sétálni egy nagyot az Isten alkotta csodálatos természetben, talán csak elmenni egy állatkertbe, ahol az állatok által egy valódi kikapcsolódás élményét tudhatod magadénak. Tehát a fizikai fáradtságot sem tudjuk letagadni, a szellemit meg még jobban nem!!! A fizikai fáradság kiül az arcodon, rossz látvány egy kimerült test, de a szellemi üresség a legfájdalmasabb. Ha a Szent Szellem nincs jelen a szívedben, mert bűnnel visszaszorítottad, vagy mert nem töltekeztél be újra a Szentlélek erejével, akkor csak beszélsz, de nincs benne üzenet. Saját magad is észre fogod venni, mert nem figyel már a végén senki rád, és ez zavaró a számodra is.

Ezért nagyon fontos, hogy legalább magunknak ne hazudjunk! Adjuk meg testünknek is a pihenést, hogy új erővel elkezdhessük a szellemi feltöltekezésünket is. Csak az olyan szolgáló tudja elvenni, és tovább adni Isten üzenetét, aki testben és lélekben friss!

Talán a legfontosabbat a végére hagytam, amiről nagyon is beszélni kell. Vannak szolgálók, ahol a házastársi kapcsolat nagyon rossz, mégsem beszélnek róla, mert akkor le kellene tenni a szolgálatot. Ki, kit akar így becsapni? Mert, hogy Istent nem lehet, az biztos! Addig, míg nincs rendezve bárkinek is a magánélete, addig nem érdemes szolgálatot vállalni, mert kenetteljes szolgálatot nem tud adni. A rendezetlen magánélet az egész lelkére kihat bárkinek.

Biztatlak benneteket testvéreim, ha nyomasztó teher alatt vagytok, először azt rendezzétek le, és majd úgy vegyétek fel ismét a szolgálatot!

Fontos, hogy mindig annak lássunk, amik vagyunk. Ne legyünk farizeusok! Mindig azt adjuk, ami bennünk van. Ezért fontos karban tartani fizikai testünket, rendbe tenni a szívünket, mert akkor be tudjuk mutatni a világnak a szeplő nélküli Jézus Krisztust.

Rendezett családi háttérrel, szerető szívvel, kipihent testtel, betöltekezett Szellemmel igen, van kenet a szolgálaton, és van áldás.

Jézus azt mondja: „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű”( Máté 11:30).

Írta: D.Lné

A napokban kezembe került egy szórólap, és megpillantottam a lap alján egy régi ismerősöm nevét dr.-i díszítéssel.
Elgondoltam, vajon ez az ember mivel lett több, mint más? Talán a fizetésén látszik meg csak? Mivel lett nagyobb, vagy emberségesebb, vajon közelebb került -e hozzá a szegények problémája? Jobban látja -e a szükségben lévőket, vagy fejét magasra emelve nem lát odáig, ahol szükség lenne rá? Az a két betű a neve előtt az emberek számára mit jelent? Magas végzettségnek számít a világban, de ez mit számít a Mennyben? Ha Jézus eljön az övéiért, számit -e az a két betű: „dr”? Nem azt mondja -e Jézus, hogy én nem ismerlek titeket? A Mennyben nem számít a rang, a titulus.
Minden ember számára az lenne igaz öröm, ha nem a nevük elé gyűjtenék a dr.-i jelzéseket, hanem a Menny állampolgáraivá válnának, és a nevük be lenne írva a Nagy Könyvbe. Ehhez nem kell sok pénz, nem kell éjszakákat át tanulni, csupán egy döntést hozni a szívünkben, és hűségesen kitartani az Úr mellett. A Mennybe a belépőt kizárólag a földi életünk határozza meg!
Ma még nyitva áll a kegyelem kapuja, ne dobjuk el a lehetőséget magunktól!
A szoros kapu nem csak szűk, hanem alacsony is. Ezen a kapun csak azok az emberek mehetnek át, akik meg tudnak hajolni, akikben van alázat, szelídlelkűség.
Fontoljuk meg jól, mi fontos nekünk, a dr-i cím, vagy az örök élet? Gondoljunk a Lázár történetére, ahol a gazdag ember már itt a földön elvette az ő jutalmát, ő a pokolba került, Lázár pedig nyugodott Ábrahám kebelén együtt a szentekkel.
Te hova akarsz kerülni? Már most, itt a földön eldöntheted!

írta: D.Lné