A következő történet nagyon jól bemutatja az utolsó idők emberi közönyét, ahol az emberek magukat szeretőkké… kérlelhetetlenekké és gonoszokká váltak:

Péntek délután a munkából mindenki siet hazafelé, vagy éppen a hétvégi bevásárlását bonyolítja le. Ilyen sietségben volt Dorina és Feri is, de nem az említett dolgok miatt.
Ezen a napon is Dorina a munkája befejeztével, elindult férje munkahelyére, hogy onnan kocsival együtt menjenek tovább. A mostani találkozásuk eltért az előzőektől, ugyanis a férje, alig tudott kivánszorogni a munkahely kapuján. Nagyon rossz állapotban volt, mert a rosszullét és a hányinger annyira kivette az erejét, hogy alig tudott a kocsiba beszállni. Dorina mikor meglátta, gyorsan a volán mögé ült, hogy igyekezzen minél előbb olyan helyre vinni, ahol segítenek rajta. A kocsik egymás után lassan araszoltak, ami nagyon sok időnek tűnt, hiszen szerettek volna minél előbb kijutni a városi forgatagból.
Eközben eszükbe jutott, hogy még tankolni is kellene, mert nem érkeznek haza annyi üzemanyaggal, és még a tankolás is időt vesz igénybe.
Gyorsan a benzinkút felé vették az útjukat, és már nem is jártak messze tőle, amikor Feri a kezével jelzett, hogy álljanak meg azonnal.
Dorina lassított, és lehúzódott az út szélére. A férje gyorsan kinyitotta az ajtót, és kirohant, mint ahogy mondani szokás: „Mint Zrínyi a várból” és a járda melletti fához viharzott, ahol akkor már sugárban orrán, száján ömlött a félig feldolgozott ételmaradék. Szegény egyik kezével a fát fogta, a másik kezében zsebkendővel a száját, orrát törölgette, közben kegyetlenül öklendezett.
Dorina nem tudta mit tegyen, a kocsit nem hagyhatta ott, így csak nagy izgalommal várta mi történik?
A tehetetlen tétovázását hirtelen egy kiskutya szakította félbe, ami a járda másik oldalán a kerítésen belül óriási ugatásba kezdett. A fehér, barnafoltos kiskutya, akkora lármát csapott, hogy a kényszerhelyzetben lévő Feri, nem tudta csendben lebonyolítani az amúgy is kellemetlen kínjait, mert a kutya felverte az egész környéket. Úgy ugatott, mintha fizettek volna érte, két lábra felágaskodva csaholt kifelé a kerítésen. Szörnyen kellemetlen volt! "Mintha a Köztisztasági Hivatal beöltözött embere komoly megdorgálást végzett volna." Persze ő csak egy kutya, de volt véleménye. Valószínűleg már volt része máskor is hasonló látványban, vagy éppen természetbarát volt, vagy csak nem tudta, hogy miért ereszkedik, majd négykézlábra, azaz ember?
A nagy kutyalakodalomra a közeli benzinkútnál álló kocsikból mindenki felfigyelt és emberi szemek meredtek kifelé szegény Feri tevékenységére. Látszott az arcukon, hogy gondolatban mindegyik történetet fűzött a látott eseményhez. Vajon az az ember miért hány?  Biztos vagyok benne, hogy a péntek délutáni munka után is képesek voltak az emberek, erkölcsileg kritizálni szegényt. Bár mit mondjak? Talán volt, aki mégsem ítélkezett felette? Nem tudni, talán volt, aki fülig érő szájjal nevetett, amíg mások komoly tekintettel meredtek rá a véleményüket magukban tartva.
Az egész szituáció akkor ívelt a csúcsára, mikor a kutya kitartó ugatására előjött a házigazda, aki nagy gúnyosan a kerítés túloldaláról megkérdezte:
-         Na, mi van, berúgtál? – szegény a kezével még akkor is csak kapaszkodott a fába, és a hányás okozta kimerültségében csak annyit tudott kinyögni:  
-   Dehogy, a munkából jövök.
-         Ja, akkor meg vírus, menjél már innen, mert az fertőző! Menjél arrébb! – ismételgette és magához hívta a kutyáját, hogy nehogy elkapják. Aztán gyorsan elindultak a ház felé.
Ezután csend lett. Feri reszkető lábbakkal ült vissza a kocsiba, és nagyon kutyául érezte magát. Az akaratán kívül történt esemény miatt, látványosan meg lett szégyenítve. Hazafelé ők is csendben ültek és gondolataik azon jártak, hogy milyenek is az emberek? Milyen ítélkezők, kárörvendőek, befelé húzódóak, csak magukat óvják.
Kinek jutott volna eszébe, hogy odamenjen és megkérdezze: Fiatalember rosszul van? Miben segíthetek?
Ha esetleg a házigazda, a vádló gúnyai helyett, egy vödör vizet hozott volna ki a szerencsétlennek, hogy megmossa az arcát és kezét… Helyette magát és a kutyáját féltve elvonultak, nehogy rájuk ragadjon valami.
Ez aztán igazán emberi közöny, a másik ember iránt!

Dózsa Lajosné

A legtöbb embernek, a kor előrehaladtával szemüveg szükséges az olvasáshoz. Nos én is ehhez a csoporthoz tartozom, és amikor fontosnak tartom, fel is teszem.
Így történt ez azon a reggelen is. Éppen a gyógyszerek beszedéséhez készültem, és odatettem a gyógyszereimet, a szemüveget, a vizet, és egy tárcára a reggelimet. A gyógyszer pontos kirakásához, mindig fel szoktam tenni a szemüveget, hogy a többféle gyógyszert össze ne keverjem. Most is ezt szerettem volna, de miután felvettem, a bal szemem elé nagyon furcsa kép tárult. A tárcámat teljesen torznak láttam, és egy kicsit megijedtem.
Ugyanis, arra gondoltam, hogy talán a szemem valami betegséget jelez, és gyorsan megmértem a vérnyomásomat, de az nem mutatott különösebb eltérést. Így újra feltettem a szemüvegemet, de nagyon torz képet láttam ismét. Tovább nem mertem kísérletezni, mert attól tartottam elszédülök, ezért szemüveg nélkül raktam ki a gyógyszereimet. Miután megreggeliztem, és a gyógyszereimet is beszedtem, igyekeztem helyre tenni az elővett dolgokat, a gyógyszeres dobozomat, vizes poharat, és a szemüveget.
Ekkor egy nagy meglepetés ért, mert a szemüveget megfogva, a két ujjam találkozott a lencse helyén! … Ugyanis, a keretben nem volt benne a bal lencse…
Ekkor jutott eszembe, hogy az este, miután a Bibliámat visszatettem a helyére, a szemüvegem leesett. Igaz felvettem, de arra nem gondoltam, hogy megnézzem nem történt – e vele valami baj, ezért a lencse a szőnyegen maradt.
És mivel a szemüveg lencséje nem volt a helyén, a szemem segítség nélkül csak ilyen torz képet tudott nyújtani számomra.
Tehát a tiszta látáshoz jó szem, vagy olyan szemüveglencse szükséges, ami által sikerül visszaadni a valóságos képet. Nekem akkor egyik sem volt meg.
Akkor a reggeli történetet mellett tovább időztem, és az Úr felhozta bennem azt a gondolatot, hogy miért is van ez így, hogy itt a földön az emberek ugyan arról a dologról teljesen másként gondolkodnak. Néha nem lehet megérteni, hogy épelméjű emberek, hogyan láthatnak olyan vakon, vagy miért van az, hogy hallják, de nem értik? Például, hogy nem látnak a dolgok mögé. Nem tudják felfogni, mi lehet a következménye valaminek, ami nem jó, és nagy bajjal párosulhat.
Valószínű a bölcsesség hiánya ez! Sokszor mondják, hogy egyszerű paraszti elmével jobban tud valaki gondolkodni, mint aki túlbonyolítja a helyzetet. Ilyenkor azt mondhatnánk: Nem jó a szeme, vagy kiesett a szemüvegkeretéből a lencse?
Ha példának okáért egy megtéretlen ember Bibliát vesz a kezébe, és olvasni kezdi az Igét, valószínűleg el tudja mondani mit is olvasott, de az üzenetet, nem tudja elvenni belőle. Miért? Mert a szívében nem üzen számára az olvasott Ige a Szent Szellem által. Mivel a Biblia a Szent Szellem által íródott, így Ő maga fogja lefordítani, megmagyarázni számunkra -  akikben benne él a Szent Szellem -  mindazt, amit abban olvashatunk.
Emlékeztek, az Etióp kincstárnok történetére? A kincstárnok felment imádkozni Jeruzsálembe, és visszafelé a szekéren ülve, olvasta a Bibliából az Ézsaiás Próféta könyvét. Ekkor az angyal Fülöpöt odarendelte, hogy csatlakozzon hozzá. Fülöp pedig megkérdezte: „Vajjon érted - é, amit olvasol?” és az ezt felelte: „ Mi módon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem.” És kérte Fülöpöt, hogy üljön föl mellé a kocsira. És így Fülöp lett az eszköze a Szent Szellemnek, aki elmagyarázta a történetből az üzenetet.
Sorolnánk még számtalan példát arra, hogy mennyire szükségünk van a jó látásra, hallásra, értelemre, gondolatokra, amit mi keresztyének a Szent Szellem által kapunk. Mint ahogy én a szemüveg lencse nélkül nem láttam jól, a kincstárnok nem értette az Ézsaiás könyvét, hasonlóan sok más egyéb sem kerül elénk megfejtésre, ha nem lakik bennünk a Szent Szellem.
Szó nincs róla, hogy a hit nélküli emberek buták lennének, vagy, hogy közöttük ne lennének magas tudású emberek, de valljuk be őszintén, hogy néha az igazságot nem képesek meglátni, és képviselni.
 
Kedves Testvéreim! Mi keresztyének, törekedjünk arra, hogy mindig tisztán lássunk, halljunk, értelmünk az igazságot képviselje. És mint ahogy a kincstárnok mondta: „Mi módon érthetném, ha valaki meg nem magyarázza.” Hívjuk segítségül a Szent Szellemet életünk minden napjában, hogy Ő legyen a mi szemünk, fülünk, értelmünk! Mert szükségünk van reá!
 

Egy kis városkában nagy embertömeg verődött össze, egy esti evangelizációra. A szónok kemény szavakkal ostorozta a bűnt, és élénk színekkel festegette ennek hit és erkölcsromboló következményeit. Ezek az emberi társadalom minden rétegében fellelhetők. Voltak, akik igazat adtak neki, némelyek azonban ugyancsak méltatlankodtak erős kifejezésein.
Az utóbbiak között volt egy harminc év körüli fiatal férfi is, aki azzal volt megbízva, hogy bármi módon zavarja meg az összejövetelt. Kövekkel felfegyverezve hallgatta társaival a szónokot. Az ő intésére kellett volna kiindulni a kőzápornak.
A szónok lelkesen, szent hevülettel és meggyőződéssel beszélt. Pőrére vetkőztette a bűnös társadalmat. Fiatalemberünk hallgatta mindinkább egyre feszültebben, és feltűnő érdeklődéssel közben karjait leengette, a kövek a földre estek, aztán hangosan felkiáltott: „Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!”
Kollegái azt hitték, hogy hirtelen megőrült, de ő nem tágított, hanem még hangosabban kiáltozta: „Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!”
Aztán könnyes szemekkel, mindenki megrökönyödésére odarohant a meghökkent szónok elé s, megkérdezte tőle: - Mondja csak jó ember, honnan ismer ön engem? Éppen az előbb említett, hogy loptam. Igaza van, tolvaj vagyok, bűnös, házasságtörő, iszákos, veszekedő, salakja az emberi társadalomnak, egy Istent tagadó, Krisztust gyalázó! És hangosan zokogni kezdett. Dehogy hallotta a szónok vigasztaló szavait, folyton csak azt hajtogatta: Bűnös vagyok, házasságtörő, egy erkölcsi hulla!
Aztán hirtelen fölegyenesedett, és diadalmasan felkiáltott: Most már értem, most már tudom, ezért halt meg Krisztus!
Végül leborult, s, egy megtért bűnösnek hálaimája csendült fel az ajkán, Isten trónusához.
Az összes jelenlevőn, cinkostársain is, mély megilletődés és meghatottság vett erőt. Mindnyájan úgy ismerték, mint hírhedt Istentagadót. De ettől a perctől kezdve a dühös farkasból legszelídebb bárány lett.
Isten karja elég erős ahhoz, hogy még legerősebbet és legelvetelmültebbet, is zsákmányává tegye.

Dózsa Lajosné

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy keresztyén történetet, amit szeretnék megosztani veletek.
Nos, ez a történet rövid, tanulságos és igen fontos üzenettel bír:
Egy fiatal testvérünk, a gyülekezet vezetősége szerint megbocsáthatatlan bűnt követett el, és anélkül, hogy visszasegítették volna a helyes útra, nem álltak többet szóba vele, és nem engedték be a gyülekezetbe.
Egy próbát tett még a fiatalember, de csak az ajtóig jutott el, mivel az ajtónál álló testvér, távozásra szólította fel.
Ekkor a szeme megtelt könnyekkel, és szinte futva hagyta el a gyülekezeti házat. Azelőtt soha nem érezte még, milyen érzés az, amikor kiküldenek onnan, ahova Jézus a bűnösöket is behívja. Aztán szomorúan leült egy padra a parkban, arcát a kezébe temette, és könnyei egyre csak hulltak.

Egy idő után észrevette, hogy a szomszéd padon egy férfi ült, és őt nézte, majd megkérdezte tőle: „Miért sírsz?” – A fiatal testvérünk először meglepődött, de olyan szelídséget sugallt a kérdező arca, hogy az felbátorította a válaszra. „Bűnt követtem el, és ezért nem engedtek be a gyülekezetbe. -mondta.  A férfi szomorúan nézett a fiú arcába, és ezt felelte:  „SAJNOS ODA ENGEM SEM ENGEDTEK BE, PEDIG ÉN VAGYOK JÉZUS.”
Kedves testvérek! Vajon hány és hány gyülekezetben játszódik le ez a történet, ahol emberi bíráskodások miatt kívül rekesztenek testvéreket, és hány gyülekezetben van bezárva az ajtó Jézus előtt?
Szavakkal nem lehet a történetet tovább folytatni, inkább menjünk ki a parkba, és ha találunk kint olyan embert, aki a bűne miatt roskadozik, hívjuk be egy olyan gyülekezetbe, ahova az ÚR JÉZUST IS BEENGEDIK!