Kedves Olvasóink, Testvéreink és Érdeklődők Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt 
és Sikeres, Eredeményekben gazdag,  Boldog Új Esztendőt Kívánunk!


Karácsony tájékán nagy a készülődés, a családok ilyenkor már tervezgetik és megvásárolják az ajándékokat. Tervezgetik az ünnepi asztal díszes terítékeit, finomabbnál, finomabb ételek, sütemények sora tárul a háziasszonyok gondolataiba. Arra igyekszik mindenki, hogy felejthetetlenül szép és gazdag legyen az ünnep.
A baj azonban az, hogy sokan csak a szemet és szájat gyönyörködtető dolgokról gondolkodnak, ami csupán ideig -  óráig tart, és nem is gondolnak az ünnep igazi okára.
Gyakran halljuk, hogy sokan a Karácsonyt az ajándékozás ünnepének, fenyő ünnepnek, vagy szeretet ünnepnek mondják, és szinte csak a keresztyének emlékeznek meg méltóképpen Jézus születéséről ezen a napon. Ez nem is meglepő, hiszen legfőképpen ők tudják és értik, hogy ezen a napon született meg a világ Megváltója és minden Ő miatta kell, hogy történjen!  
Jézus a samáriai asszonynak azt mondta: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és ismernéd Őt…….” a  Biblia alapján tudhatjuk meg tehát, hogy Isten az ember iránti szeretetből, ajándékba küldte Jézus Krisztust a földre. Valószínűleg ebből a kijelentésből merítve sok ember ezért tulajdonítja a karácsonyt a szeretet, és az ajándékozás ünnepének, de valójában mégsem köti az ünnepet ahhoz, akihez kellene, vagyis Jézushoz
Pedig az igazi ünneplés Jézus Krisztus születését köszönti és az Ő születéséről emlékezünk meg évről évre akár tudatosan akár nem! Voltaképpen Istennek nem az volt a célja azzal, amikor egyetlen Fiát a Földre küldte, hogy az emberek ellenségként kezeljék. Jézus Krisztus az Őt követők Megváltója lett, így a Karácsonyt kizárólag ezért ünnepelhetjük szabadon, és éppen ezért nem lenne tanácsos másra felhasználni ezt az áldott ünnepet!
A Karácsony nagy kincs a keresztyének számára és méltóképpen meg is ünneplik mindenütt. Ahhoz azonban, hogy őszintén tudjunk megállni a karácsonyfa alatt és tisztán tudjuk Őt imádni, tisztának kell lenni a szívünknek, lelkünknek. Erre a lelki felkészülésre van négy hetünk a Karácsony előtti Adventi időszakban! November vége és december 24.-e között készíthetjük fel a szívünket az őszinteségre, hogy képmutatás nélkül, nyíltan kimondhassuk szavainkat, imáinkat. Van időnk elgondolkodni rajta, hogy mit vétettünk az Úr ellen, és hogy tudnánk jóvátenni az elkövetett hibáinkat, bűneinket? Vagy hogyan tudnánk megváltozni? Hogyan tudnánk tisztára söpörni a szívünket a kacatoktól, hiábavalóságoktól? Valamint hogyan tudnánk megőrizni tisztán a szívünket, hogy a gonosz kísértése ne tudjon fogságba ejteni és ne foglalhasson teret az életünkben!
Használjuk hát Adventi időt az önvizsgálatra, az önkritikára, a hibáink kijavítására, a bűneink megvallására, az elhibázott kapcsolataink helyrehozására, hogy felkészültek lehessünk a Drága Úr Jézus születésének méltó megünneplésére!
 
 


A Hit kérdése

A Hitről beszélni nem is olyan nehéz, mondaná sok ember. Semmi nehézséget nem okoz, hogy valaki eldöntse, hisz-e Istenben vagy nem hisz.

Semmilyen indokot nem von maga után, ha tagadjuk vagy imádjuk az Istent, mert ez mindenkinek szuverén joga. Ezekkel a döntésekkel azonban egyszer szembesülnünk kell vagy így, vagy úgy!

Ha Isten útját választottad, akkor azon az úton kell járni, ha viszont nem vállaltuk fel az Istennel való közösséget, annak következményeiért majd felelni kell. Ugye, kicsit kezd bonyolulttá válni az egész!

Azok számára, akik Isten útját választották, vállalni kell a kisebb-nagyobb akadályokat és nem csak szájjal megvallani a Hitüket. Mert mit is mond az Ige?  Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, kik Őt keresik. Zsid. 11:6

És a következő Igében ezt olvassuk.: „Mert miképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a Hit cselekedetek nélkül”   Jakab 2:26

Tehát láthatjuk, hogy nem elég csak hinni, azt meg is kell vallani, és a cselekedetünkben is meg kell látszani annak. Sajnos itt már sokszor elbukunk. Talán mondanék egy éppen ideillő példát: Ismerek egy kedves testvérnőt, aki nem tud megküzdeni a közel 2 éve bennünket riogató vírussal, és ha bármi hírt hall a vírus felől, rögtön kétségbe esik. Tudom, mindannyiunkat felborzolnak ezek a hírek, de mégsem szabad magunkat alárendelni a sátán riogatásának!

Főként keresztyéneknek kell szilárd Hitüknek lenni, hogy teljesen tegyék életüket Isten kezébe! Ha pedig letettük Isten kezébe, akkor a legjobb helyen van, és abban kell hinnünk, hogy Isten megvéd bennünket minden bajtól!

Emlékeztek arra a Bibliai történetre, mikor Jézus és a tanítványok hajóra szálltak, hogy átmenjenek a túlsó partra. Ez idő alatt a vihar felkerekedett és veszélybe kerültek mindannyian. Ekkor felébresztették az alvó Jézust, aki ezt kérdezte: HOL VAN A TI HITETEK?(Lk.8:25) Érdekes, hogy az orvosoknak hiszünk, az Istenben pedig nem?

Milyen sokszor megkérdezhetnénk magunkat, hogy hol van a mi hitünk, amikor egy kis veszély miatt kétségek törnek ránk. Elbizonytalanodunk, pedig olyan biztosak vagyunk a hitünkben, és mégis, ha az életünket veszélyben látjuk, idegesek leszünk.

Pedig ki is lehetne, aki jobban vigyázna ránk, mint aki az életét is odaadta értünk?! Ahogy Jézus mondta: „Tamás, ne légy hitetlen, hanem légy hívő!” Ugyanis, Tamás is azt mondta, csak akkor hiszi el, hogy Jézus feltámadt, ha a kezével megérzi a szegek helyét.

De sokszor vagyunk Tamások, és de sokszor vagyunk Péterek! Péter, féltve az életét, inkább megtagadta Jézust, azt mondta nem ismeri, hogy a saját életét mentse.

Sajnos ma is ilyen nagyon sok keresztyén! Nem kell hozzá, hogy szájjal megtagadd Jézust, de ha nem mondasz bizonyságot másoknak, arra gondolva, hogy mit mondanak, már ezzel is csendben Őt megtagadod.

Ha tehát hiszünk az Élő Isten Fiában, akkor merjük Őt felvállalni, hisz Jézus is felvállalt minket a bűneinkkel együtt.

Az Isten nélküli embereknek meggyőződése, hogy egyedül is elboldogulnak a világban, és amikor el kell költözni erről a földről, majd lesz valahogy. Sokak számára meggyőző az érvük, és követik őket.

Nos, látjuk, hogy a Hit kérdése nem bonyolult, de sok múlik rajta! A Nagy parancsolat ezt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből” Máté 22:37

Kedves Hit testvéreim! Kövessük tehát Jézus nagy parancsolatát, és szeressük az Urat, teljes szívünkből, lelkünkből, és elménkből! Ámen




Volt egy keresztyén lány, akit Isten zenei szolgálatra hívott el, és a dicsőítésben nagyon megáldotta. Szép énekhangja volt és igazi tehetség a gitározásban is.  Boldogan eljárt a próbákra és örömét lelte a többi fiatallal együtt az Urat szolgálni. Aztán évek teltek el és egyszer arra gondolt, hogy ő valójában még fiatal és még bele sem kóstolt a világ által kínált életbe, ezért nagyon kíváncsi lett, hogy milyen is az? Elhatározta, hogy egyszer elmegy az ismerősével szórakozni, aki rendszeresen eljárt különböző szórakozó helyekre.
Elképzelését be is váltotta és ott hamarosan megismerkedett egy fiúval, aki gyakori programokat talált ki a baráti körében.
A fiatal nő, mivel megszerette a fiút, elkezdett elmaradozni a zenei próbákról és végül egy idő után a szolgálatból is kimaradt. Majd idővel teljesen átitatódott a világnak azzal a csábító illatával és mivel párja gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon, így a napi imái is szépen lassan elmaradoztak.
Hogyan is szoktuk mondani? „ A sátán sokat ígér, keveset ad és mindent elvesz” 
Szépen betöltötte a lány idejét különféle programokkal, tervekkel, és már úgy tűnt, hogy nem is hiányzik neki Isten.
Ezután a fiú feleségül vette a lányt, majd szépen megszülettek a gyermekek is, de aztán a hétköznapok egyre szürkébbek lettek. A sok munka és a teendők egyre feszültebbé tették és egyre inkább azt érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Megpróbálta leplezni ezt az érzést még maga előtt is, de valahogyan nagyon elege lett a dolgokból, magányra kezdett vágyni. Vágyott egy kis csendességre, hogy újra elmélyedjen a gondolataiban, mint régen.
De természetesen nem igazán volt lehetősége a családi élet zajától arra, hogy leüljön egy sarokba egyedül, hiszen a gyerekek is folyamatosan igényelték a törődést és a férje sem hagyta ezt. Ezért szinte sosem volt ideje önmagára. Ennek ellenére azért próbálkozott, de valahogyan mindig úgy alakultak a napjai, hogy csak a holnap reménye maradt a számára. Mintha csak egy lassan távolodó buszra szeretett volna felugrani – de mintha sohasem tudta volna utolérni és közben csak teltek az évek.
A férje a munkán kívül állandóan a barátokkal töltötte az időt, sörözőkbe jártak, ittak, szórakoztak és egy idő után emiatt teljesen megromlott a kapcsolatuk és a házasságuk is. Lassan úgy érezte, hogy a gyermekeihez sincs türelme, és ez fájt neki, hiszen a gyerekek nem tehettek semmiről.
Egyik este, mialatt a férje éppen másfelé „vigasztalódott”, a gyerekek pedig játszottak egy csendes sarokban, kezébe vette a gitárját, és elkezdett rajta játszani. A gitár húrok lágy pengése könnyet fakasztott a szemében és azon vette magát észre, hogy egy dalt játszik, és énekel. Könnyei végig peregtek az arcán majd a gitárral kezében letérdelt az Úr előtt. Szívéből felszakadó bűnbánatra jutott és könyörögve kérte az Istent, hogy bocsásson meg neki. Valamennyi idő elteltével, mikor újra lábaira állt, letörölte a könnyeit, majd mosolyogva újra elkezdett énekelni. A gyerekek beszaladtak a szobába, csillogó szemmel nézték, hogy anyjuk mitől olyan boldog? Megálltak és hallgatták a dalt.
Végül odamentek egészen közel hozzá és azt kérdezték?  - „Anya! Te máskor is miért nem énekelsz, olyan szép hangod van? Ez a dal sokkal szebb, mint amit mi ismerünk. Énekeld el nekünk újra!”
Ekkor az anyjuk elkezdte újra énekelni a dalt, szemében könnyek csillogtak. Énekelt még néhány éneket és nagyon boldog volt!
Aztán elkövetkezett az a  pillanat, amit már szinte előre sejtett, szívében már szinte készült rá, de nem gondolta, hogy ez éppen ma este fog bekövetkezni.
Hirtelen kinyílott az ajtó és a férje lépett be rajta. Most nem volt ittas állapotban, mit szokott. Bátor léptekkel közeledett feleségéhez és azt mondta: - „Kérlek segíts összecsomagolni, mert elköltözök. Mély döbbenet és csend vette körül az előbb még boldogan mosolygó családot. A feleség csak annyit kérdezett: „Van valakid, akihez elköltözöl?”- Igen van! – hangzott a szívtelen válasz.
A gyerekek könnyes szemekkel nézték végig az eseményt, majd az apa maga mögött behúzta az ajtót. Az anya magához ölelte két gyermekét és eleredtek szeméből a könnyek. Akkor este egy ágyba feküdtek le mind a hárman és megpróbáltak megnyugodni.
Reggel a kisebbik gyerek arra kérte az anyját, hogy énekelje el azt a dalt, amit az előző este énekelt. Amíg az anya énekelt, szépen felöltözködött és kirakta a ruháit a gyerekeknek is. Miután mindannyian felöltözködtek az anyjuk azt mondta: - „Ma elmegyünk egy olyan helyre, ahol ilyen énekeket fogtok hallani.”
Elindultak és a gyerekekben nagy izgalom lett úrrá, hogy vajon hova is mehetnek? Aztán megérkeztek és beléptek egy szép magas ház ajtaján. Az asszony a sarokba pillantott és meglátta azt a helyet, ahol ő évekkel azelőtt ült. Senki nem foglalta el a helyét. „Visszavártak” - gondolta csendben.
Könnyes szemekkel ment előre és letérdepelve kért bocsánatot az Úrtól, a Pásztortól, és a gyülekezettől.
A Pásztor felállt és azt mondta: - „Haza tért végre az eltévedt bárány”! Ekkor többen sírva fakadtak és elkezdték énekelni azt az éneket, amit ő az este is énekelt.
A testvérnő boldog volt, mert szívében érezte a megbocsátást. Tudta, hogy Isten az elhívását nem vonja vissza, Ő mindig visszavár, mert Ő a szerető Isten!

Halottak napja
Gyermekkorom óta nem értettem, hogy miért van egy évben egyszer „Halottak napja?” Miért kell csak egyszer egy évben megemlékezni róluk? A többi 364 nap pedig nem is fontos rájuk gondolni? Ezt ma sem tudom!
Azt viszont tudom, hogy édesanyám 17 éve halt, meg, és gyakran gondolok rá, halottak napja nélkül is. Hálás vagyok néki, hogy életet adott, hogy felnevelt, hogy a jóra tanított engem! Hálás vagyok néki, hogy nem hátrált meg a betegség, szegénység, a boldogtalansága idején sem, hanem, mintha semmi sem történt volna, ő vígasztalt, nevetett, mesélt nekünk. Láttam, mikor hulltak a könnyei, de vitte, egyedül hordozta a terheit! Szelíd, törékeny asszony volt, aki csak adott, soha nem kért! Gyakran eszembe jut, hogy sokszor két megpakolt kosárral a karján hozta a befőtteket, sült tésztát és egyebeket. Mikor elvettem a nehéz kosarakat, megkérdeztem tőle, hogyan bírtad elhozni? Ő csak mosolygott, és boldogan nézte, ahogy ettük a gyerekekkel az általa elkészített kelt tésztát, fánkot.
Hova is mehettem volna, mikor szükségem volt egy kis anyagi segítségre, mint ő hozzá! Kihez mehettem volna, amikor a gyermekeimet vittem el, hogy vigyázzon rájuk.
Emlékszem, amikor egy alkalommal meglátogattam, és az ajtón belépve kerestem őt mindenütt, de nem találtam a lakásban… Olyan végtelenül rossz volt! És arra az időszakra gondoltam, amikor eljön majd, hogy hiába megyek, már nem találom őt. Üres lesz a ház! Ekkor szemembe könny szökött.
Aztán kijöttem, és elindultam hátra a kert felé, mikor megpillantottam, hogy ott kapálgatott, gyorsan kiáltottam:” Anyu!” Megállt, hátra nézett és elindult felém. Szia, Mama - mondtam újra, amikor odaértem. (Jó volt, hogy még ott volt!) Mosolygott, mint mindig. Aztán belenyúlt a zsebébe kivett valamit és elkezdte enni. Mit eszel mama? - kérdeztem. A kezében lévő kis száraz kenyérdarabot felém mutatta. De hát, nincs más, amit ehetnél? - kérdeztem. De van, csak én ezt szeretem ropogtatni. –suttogta. Átkaroltam és jöttünk fel az udvarra.
Számtalan ilyen történetet írhatnék le! Számtalan jóságára emlékezhetek, amit nem lehet elfelejteni! Az hogy: ”ANYU” egy páratlan felbecsülhetetlen értékkel bíró szó! Míg valaki gyermek csak azt tudja, hogy az egy varázs szó : Csak hívni kell, és jön ! Csak kérni kell, és ad! Csak sírni kell, és megvigasztal! De amikor, hiába hívja: nem jön, nem ad, és nem vígasztal már! Mikor már az ANYU nincs, kimondhatatlan nagy veszteség! Én így közel 70 évesen is ezt mondhatom!
Ilyenkor szakad ránk, amit soha nem hozhatunk helyre: Az elmaradt bocsánatkérések, az elmaradt látogatások, a kis meglepetések, ajándékok, szeretet, mosoly, egy ölelés, egy mamusz, amit meg akartam venni néki! Vajon tudta ő, hogy én szeretem?
Ez csak egy szelet az emlékezéseimből, ami által könnyek árasztják el most az arcomat. Lehet ezt meghatározni, hogy az év melyik napján történjen meg? Mert az emlékeink bennünk vannak, és bármely pillanatban a gondolataink által újra élnek!
Az én halottjaim napja akkor van, amikor eszembe jutnak, és gondolataimban felidézem az eseményeket. És ez nem csak egy évben egyszer van!
2018-ban írtam ezt az emlékezést, de ez nem változott ma sem. Hisz Ő volt a legjobb Anya, aki már csak az emlékeimben él! Már hiába mennék haza, nem találnám ott, hiába hívnám, nem jönne mosolyogva elém, már nem tud adni, segíteni. A fájó könnyeim 20 év után is hullnak, mert úgy szeretnék csak egy percre odabújni hozzá még! Tudom önző emberi kívánság ez, mert neki már sokkal jobb helye van az Úrnál !
 
Dózsa Lajosné Katika
 


Két idős ember feküdt egy kórteremben. Az egyik ágya az ablak mellett volt, a másiké pedig a fal mellett. Az utóbbi azonban olyan gyenge volt, hogy fel sem tudott ülni az ágyon, és minden remény elhagyta.
Az ablak melletti, a maradék erejét összeszedve felült az ágyában, kinézett az ablakon, és elmondta a szomszédjának, hogy mi történik a kórházon túli világban.
Ez így ment nap, mint nap. Mindig elmesélte, hogy a parkban süt a nap, csicseregnek a madarak, gyönyörű zöldek a fák, a gyerekek szaladgálnak, a párok egymás kezét fogva sétálgatnak stb. Vagy ha éppen rossz idő volt, elmondta, hogy most rossz idő van, az emberek közelebb húzódnak egymáshoz, a borús idő ellenére is odakint zajlik az élet.
A fal melletti ember teljesen hozzászokott, hogy minden nap meghallgatta a társa beszámolóját. Már csak az éltette, hogy minden nap várta az új dolgokat. Remélte, hogy egyszer majd ő is kint lehet egészségesen a szabad világban, ahol boldogok az emberek.
Egy nap azonban a kedves szomszédja, aki mindig felvidította a kellemes beszámolóival, meghalt. A magára maradt idős beteg azt kérte, hogy hadd költözhessen az ablak melletti ágyra, hogy ő is megláthassa az élettel teli parkot, amelyről az elhunyt betegtársa annyit mesélt.
Majd amikor átköltözött a másik ágyra, nagy örömmel pillantott ki az ablakon, de a mosoly az arcára fagyott. A gyönyörű park helyett, csak egy kopott tűzfal állt az ablak előtt.
Később az ápolónő elmondta neki, hogy az a kedves beteg úr, a volt szomszédja, aki meghalt, az tulajdonképpen vak volt.
Ekkor világosodott meg előtte, hogy az egész park és az a sok szép dolog, amiről mesélt csak egy kitalált álomvilág volt és mindezt csak azért tette, hogy tartsa a társában a reményt, az élni akarást, magával pedig egyáltalán nem törődött.
Valójában az anyukák is éppen ilyenek. Egész életükben a gyermekük boldogságáért fáradoznak, mit sem törődve önmagukkal!


A közhiedelem szerint azért jobb falun élni, mert ott a lakosok mindig számíthatnak egymásra.
A régi időkben ez így is volt, ha valakinek például otthon elfogyott a fűszere, átmehetett a szomszédba kölcsönkérni, mire a kedves szomszédasszony rögtön adott is neki és nem csak a kért fűszert, hanem a múltheti disznótoros ételből is egy kóstolónyit.
Mára azonban, ahogyan megfigyelhetjük, a világból lassan eltűnik minden, ami szépnek szép vagy jónak mondható. De mindez csak nagyon lassan történik, ahogyan egy élénk ruhadarabunk egyre fakóbbá válik, olyannyira, hogy a végére az eredeti színe már alig ismerhető fel.
Nemrégiben egy ismerősöm elmesélt egy megtörtént epizódot, amin érdemes mindenkinek elgondolkodnia.
Egy késő őszi, hűvös este volt, amikor az ismerősöm bezárta az üzletét és férjével kilépett az ajtón. Ekkor odaszaladt hozzájuk egy nő, és riadtan azt mondta, hogy menjenek át a túloldalra, mert ott fekszik egy asszony a földön.
Oda is szaladtak, és szomorúan látták, hogy valóban egy nő fekszik ott a földön magatehetetlenül.
Gyorsan felültették majd az ismerősöm vizet kezdett keresni, ám ekkor megszólalt egy hang a közelben: „Nem kéne ájulásig az utcán pletykálkodni, ...azért ájult el...” Az ismerősöm oldalra pillantott, és akkor látta meg, hogy a közeli zöldségüzlet tulajdonosa véleményezik. Ő erre nem szólt semmit, hanem csak gyorsan elindult a bolt felé, ami szintén a közelben volt. A boltba belépve gyorsan kért egy pohár vizet a beteg asszony számára, de a válasz helyett kérdés jött felé: „Ki az, aki rosszul lett? - kérdezte a boltos felesége. Az ismerősöm halkan megjegyezte: „nem mindegy az, hogy ki, a jelen helyzetben az a legfontosabb, hogy szükség lenne egy pohár vízre.”
Mire a boltos felesége, érdektelenül elhúzta a száját majd fontoskodva közölte: „Nincs itt semmilyen pohár, nem tudok én vizet adni!” Úgy tűnt, hogy a férje egy kicsit megszégyellte magát, de ő sem segített.
Ekkor az ismerősöm tovább futott az üzletsor mellett, ahol már csak egy kocsma volt. Az ajtón belépve feltárta a kérését, mire a kocsmáros fiú a polcról gyors mozdulattal levett egy vastag falú poharat, tele engedte friss hideg vízzel, majd átnyújtotta az ismerősömnek. A tiszta frissvíz gyönyörűen csillogott a mennyezeti lámpa fényében. Az ismerősöm gyorsan megköszönte és boldogan távozott a vízzel teli pohárral.
Sietve visszaérkezett asszonyhoz majd itatni kezdte az életet mentő vízzel, aki lassan szépen helyre is jött.
Miután elgondolkoztam a történeten, felmerült bennem, hogy milyen világban is élünk? Amíg a boltos akadékoskodó megjegyzései és a férje tehetetlen hozzáállása mellett, akár meg is halhatott volna az az asszony, addig volt egy fiatal kocsmáros fiú, aki emberségből most jól vizsgázott. Ő életet mentet, hiszen azonnal segítséget nyújtott a kérésre.
Isten viszont látta ezeket az emberi magatartásokat és biztosak lehetünk benne, hogy válaszolni fog mind a zöldséges, a boltos, és a kocsmáros fiúnak a hozzáállására is.
Időközben azt hallottam, hogy a kocsmáros fiú nagyon beteg lett, de viszonylag hamar szépen fel is gyógyult a betegségből, ami biztosan Isten, gondoskodó szeretetének köszönhető. Isten valahogyan ilyen módon fizetett meg neki a segítségéért „a pohár vízért”.
A Biblia is arra tanít minket, ha tudunk jót tenni, akkor ne legyünk restek.
Jakab 4:17
„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.”



„Már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt”-  mondogatják naponta az emberek. Ahogyan haladunk előre az időben, valóban napi szinten is azt tapasztalhatjuk, hogy megváltozott a világ. Az utolsó időkben élük, amelyről Jézus így tanított: „Lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok… stb.”- 2 Timótheus 3: 2 - 4.
Világosak, szembetűnőek és teljesen egyértelműek mára azok a  jelek, amiket Jézus az utolsó idők felismerésére mondott.
A szeretetlenség, az érzéketlenség itt van az emberekben, ma már szinte alig van könyörület a másik iránt.  Megölni egy másik embert, vagy elpusztítani az állatokat, ma a legtermészetesebb dolog a világon. Ez egy szomorú tapasztalat.
Nemrég olvastam: hogy egy állattenyésztésben, egy új technológiával próbálják etetni az állatokat és azok a takarmány miatt folyamatosan elhullanak. A számítógéppel kidolgozott terveknek és most a mondhatni állatkísérletnek alávetett jószágok naponta pusztulnak el. Sajnálni lehet az állatokat, de a tulajdonos nem hajlandó változtatni az etetési formán, mivel ezért a gyártó cégek nagy summákat fizetnek neki. A céljuk az, hogy kikísérletezzék az új fajta etetési formát, akár mennyi áldozattal jár is. Itt az elhullott állatok sajnos nem számítanak. Tehát nem az állatokat mentik, hanem a pénzt nézik, amit az állatkísérletért kapnak. Ez nagyon szomorú! Sajnos mára a pénz fontosabbá vált bármi másnál még az életnél is.
Az is egy szomorú tény, hogy mára maga az ember teszi tönkre a saját környezetét, az egyetlen helyet, ahol élni lehet. A környezetszennyezés ma már nemcsak a hanyagság következménye, hanem számos gyár, üzem használhatatlan melléktermékeként káros anyagokat juttat a környezetbe, a levegőbe. A Klímaváltozás, sok esetben a termelés, gyártás ökológiai lábnyomán keresztül halad. Pusztítás történik mindenütt, amivel az emberiség a saját maga jövőjét pecsételi meg.
Ilyenkor eszembe jut, hogy az Úr Jézus azért halt meg, hogy emberi életeket mentsen, ellenben maga az ember pedig egymást és a környezetét is elpusztítja.
Mindez összegezve:  Ma a sátán különböző eszközökkel ki akarja pusztítani a földről az emberiséget, és akik nem az Úréi, azok mind asszisztálnak is mind ehhez!

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget és azt mondta, hogy verjen bele egyet minden alkalommal a kerítésbe, amikor elveszíti a türelmét vagy összevész valakivel. Az első nap a fiú 37 szöget vert a kerítés deszkáiba.
A következő hetekben azonban megtanult uralkodni az indulatain és a kerítésbe vert szögek száma napról napra csökkent. Rájött ugyanis arra, hogy sokkal könnyebb volt uralkodni az indulatain, mint a szögeket beverni a kerítésbe.
Aztán végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egyetlen szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához és nagy örömmel újságolta el neki a hírt.
Az apja ekkor azt mondta neki, hogy húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem vesztette el a türelmét és nem veszekedett senkivel.
Ezután teltek a napok és a fiú egy nap azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az össze szöget a kerítésből. Az apa ekkor odahívta a fiát és rámutatott a kerítésre:  
Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak meg mennyi lyuk van a kerítésben, ez már soha többet nem lesz olyan, mint régen volt.
Ha összeveszel valakivel, megsebzed, és ugyan olyan sebet hagysz benne, mint itt ezek a lyukak.  Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést, de az örökre seb marad. Akárhányszor is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre!
A szóbeli sértés ugyan olyan fájdalmat okozhat, mint a fizikai. Ügyelj rá, hogy soha ne bánts meg senkit, mert lehet ezzel őt, örökre elveszíted!



Nemrégiben egy lelkipásztorral beszélgettem, aki ezt mondta: 
"Meg vagyok fáradva, mert nem látom a hétről hétre végzett munkáinknak az eredményét. Az emberek el vannak foglalva a világ dolgaival, sokan démonizáltak, és a túlzott jólétben jól érzik magukat. Nem keresik Istent, ezért nincs megtérés, nincs növekedés a gyülekezetekben!"
Erre én azt feleltem : A világ gondoskodik az emberek változatos programjáról, eledelt nyújt számukra, amit ők szívesen el is fogadnak.
De mit kínál ma a keresztyénség az Egyház az emberek számára? Tudunk - e lelki eledelt nyújtani nekik, amire éheznek?
Jónéhány évvel ezelőtt még nagy sátoros evangelizációs rendezvényeket szerveztek, ahol nagy dicsőítések és imádkozások voltak. Ha ezeken az alkalmakon valakinek a szíve megnyilt az Úr előtt, volt módja rá, hogy Isten követőjévé váljon, megtérhetett az Úrhoz.
Hiszen mit mond a Missziós Parancs? „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket, az Atyának, Fiúnak, és a Szent léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És ímé, én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Máté 28:19-20
Ezt ma a gyülekezetek többsége sajnos nem teszi, mert nincs áldozat vállalás, el vannak kényelmesedve a testvérek.  Gyülekezeti programokat tartanak, önmaguknak, a testvéreknek és nem a lelkileg éhes, segítségre szoruló embereknek. Ha van is 1-2 zenés rendezvény évente, de az is többnyire a fiatal gyülekezeti testvéreknek való és nem érdeklődőknek, vágyakozóknak. Nem igazán vannak missziós, Evangelizációs alkalmak. Meg persze erre még a jelenlegi Covid - 19 helyzet is rányomja a bélyegét.
A másik dolog pedig, hogy amikor valaki megtér az Úrhoz, lehet, hogy hetente szorgalmasan el jár a vasárnapi Istentiszteletekre. Ez helyes is, azonban csupán ez a vasárnapi Istentisztelet nem elegendő egy lelki újszülött felnövekedéséhez. Az újszülöttek még a tejnek italált fogyasztják. Ezeknek a testvéreknek még nagy szüksége van az alaptanításokra. A Biblia megismerésén túl különböző témákról kell velük beszélgetni. (Megtérés, Újjászületés, Bemerítkezés fontossága, a Keresztény élet alapszabályai, Úrvacsora stb.) Külön alkalmakat, lelki tanfolyamokat kell számukra tartani ezzel a céllal, amelyeket egy szolgáló vagy éppen egy lelkigondozó is végezhet. Természetesen mindezekről gyakorlati példákkal, bizonyságokkal megfűszerezve beszélni nem csupán száraz információk átadásával. Tanítani kell őket és eközben adjunk nekik lehetőséget kérdések feltevésére is. Mert csak így képesek fejlődni, felnövekedni a többi testvérek lelki szintjére. Sajnos sok gyülekezetben ezeknek az alapoknak a tanítása elmarad, vagy csak minimális mértékben történik meg, és így az évek múlásával az érettebb testvérek sem kellően tájékozottak ezekben a témákban.
Egyik másik testvér is hasonlóan arra panaszkodott, hogy nincs növekedés a gyülekezetben, mire egy társa azt felelte rá:
„Az Úr oda nem küld megtérőket, ahol a gyülekezet szellemi állapota nincs rendben. Ahol a testvérek egymás iránt nem szeretettel, hanem rosszindulattal vannak. Ahol nincs megfelelő lelkimunkás, aki foglalkozna az új megtérőkkel, aki tanítani tudja őket, hogy felnövekedjenek a megtérésük után.”
A gyülekezetekben a szellemi egységet a Szent Szellem maga formálja, de nem tud működni akkor, ha nincs a testvérek között igazi egység.
Jézus Missziós parancsa, mindenki előtt ismert!

Kedves Testvérek! Ha hiánytalanul, áldozatkészen teljesítitek az Úr Jézus parancsát, akkor biztosak lehettek benne, hogy növekedést fogtok tapasztalni a gyülekezetben.
Ha szeretet és egység van közöttetek, a Szent Szellem vezetésével bármit meg tudtok valósítani, és így öröm lesz a mennyben, örülni fog a pásztorotok, és örülni fogtok mindannyian. Ámen


More Articles ...

  1. A nem megfelelő időben hangzó beszéd
  2. Nem az számít, hogy ki voltál, hanem hogy most ki vagy
  3. A farizeusokról
  4. Mindennél jobban fájt!
  5. A rossz tetteinket soha nem látjuk bűnnek
Page 4 of 89