Szülői szív
Mikor megszületik a gyermek
Szülei gyönyörködnek benne,
Hullatnak sok hálakönnyet, s találgatnak:
- Vajon mi válik majd belőle?
- Igazi kis angyal! Pap, vagy tanító lesz?
- Orvos, vagy ápoló ki mindig csak jót tesz?
- Vagy bármi más, de becsületes Istenfélő ember.
Ki Krisztusért él, hal, s az országáért tenni nem restel.
Így elmélkednek a babaágy felett állva,
És áldást kérnek reája.
Kicsiny életére, hogy sohase legyen árva,
Hogy legyen szép földi, majd égi hazája.
Szülei önmagukat nem kímélve,
Áldozatot hoznak érte:
Idő, pénz, erő, energia, semmi sem drága,
Csak, hogy az ő kicsi szentjük járhasson szép ruhában.
Áldozat nap mint nap, testéért, lelkéért.
Hogy midőn növekszik, ne kelljen aggódni üdvéért.
S míg kicsi, a mózeskosárban gőgicsél a templomban,
Ott közel a szülei mellett a padban.
És mikor már totyogni kezd, bejárja a templomot,
Fel! Oda, előre! Ahonnan a szolgálat hangzott.
S a szülő boldog, mert lelki szemével már látja:
Elröpül néhány év, és gyermekét is szolgálat várja.
És remények közepette,
Könny csillan meg szülői szemekben.
És valóban, az a néhány éves gyermek,
Milyen szépen mondja az Istent, dicsérő verset!
Száll fel az ének is a vasárnapi iskola ablakán át,
Dicsérik mind gyermeki tiszta szívvel a Mennyi királyt.
Majd évek telnek egyre – egyre,
És már aggodalom csillog a szülői szemekben.
Már nem tarthatja gyermekét a mózeskosárban,
Hisz már felnőtt, és odamegy, hova viszi vágya.
Csalogatja a világ sok hamis értékkel,
A szülő pedig védné, óvná sok – sok intéssel.
És fáradhatatlanul zörgetnek Istennél könyörögve:
- Atyám ne engedd, hogy a bűn foglya legyen a szíve, lelke!
Szeretet, áldozat, reménység, imádság,
És féltő aggodalom egy egész életen át.
Hogy fér bele ennyi minden? Hogyan, Atyám?
Kérdés kérdésbe ér, hogy miért van így ? Miért?
Hová tűnt a tiszta szívből fakadó ének?
A könyörgés, ima és áldozat csak ennyit ért?
Mert amikor a jó szó már nem használ,
Minden jóakarat és feddés kárba vész.
Akkor a szülői szív majd megszakad,
S az ész is már feladni kész.
De míg dobban a szíve nem adja fel…nem!
Mert a hívő szülői szív az ilyen, igen ilyen!
Az erőt fentről kapja, hogy fentről esedezzen,
És mindhalálig, utolsó erejével is higgyen, és reméljen, szeressen.
Bízik, hogy a „tékozló fiú” egy szép napon,
Otthagyja a moslékos vályút,
Majd, ha boldog gyermekkora, s az „Atyai ház” eszébe jut.
Akkor majd könnybe lábadt szemekkel oda visszafut.
Oda, hol régóta várnak rája,
Oda, hol szeretik minden szennye, terhe ellenére.
Hogy végre örömkönny csilloghasson a szülők szemében.
Ezért hát te, bús szülői szív, ne add fel soha, soha!
Legyen bár gyermeked sorsa bármely szánalmas, mostoha.
A szülők könnyes imája bizony, nem vész kárba,
Felszáll az Úrhoz, Ő nem veti meg, és választ küld reája.
És te, kinek gyermeke még nem a saját útját járja,
Ne legyél rest magaddal hordozni az Atyai házba!
Mit ott magába szív, nem feledi soha,
S ha az úton el is téved, visszamenekül majd oda.
Írta: Szabó Endréné Klárika