2013. január 21. - 2013. január 27.
„Az Úr az én Pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké).” Zsoltárok 23.
Dávid egyik leggyönyörűbb zsoltárát olvashatjuk a 23. részben. Egy olyan kijelentést nyilatkoztat ki az Igerész kezdetén, mely egy megtapasztaláson alapszik és egy hívő ember számára nem igényel magyarázatot, hanem magában foglalja a mindent felülmúló igazságot és a hitünket tápláló bizonyosságot. Az Úr több helyen is úgy beszél rólunk, mint az Ő bárányairól: "Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az Ő népe, legelőinek nyája." (Zsoltárok 100:3) Ennek a nyájnak pedig a pásztora nem más, mint maga az Úr Jézus. Dávid örömmel vallja meg, hogy bizony nem egyedül kószál a rengetegben, hanem egy nyájhoz tartozik, az Úrnak nyájához, Jézus Krisztus az ő Pásztora. Ebből a kijelentésből pedig egyértelműen következik egy határozott felismerés: „nem szűkölködöm…”. Nem azt mondja Dávid, hogy „éppen kibírom az életet…” vagy „egyszer lent, egyszer fent” vagy azt, hogy „majd csak lesz valahogy…” Nem! Az én pásztorom személye garancia arra, hogy NEM SZŰKÖLKÖDÖM. Figyeljük meg azt is, hogy nem is úgy szól az Ige, hogy „dúskálok a jóban…” vagy „dorbézolok…” Nem! „NEM SZŰKÖLKÖDÖM”, vagyis nem szenvedek hiányt semmiben sem, mert az Úr, az én Pásztorom mindenkinél jobban ismer, és azon az úton vezet, amelyen járnom kell. Csodálatos továbbolvasni a sorokat és emlékezni a napjainkra, életünk állomásaira, melyek immár az Ige által elnevezésre találtak. Ugye Te is felismered a saját életedben a következő helyeket?
„Füves legelőkön nyugtat engem és csendes vizekhez terelget engem…” Milyen boldogság az a bárányoknak, amikor füves legelőkhöz, és friss vízhez érkeznek a Pásztort követve. Maguktól nem találnák meg, merre nőnek a legfrissebb, legtáplálóbb, legüdítőbb zöldek a számukra, de a Pásztor táplálni kívánja őket és a legjobbat nyújtja nekik, hogy ne csak az éhínségtől óvja meg őket, hanem a legjobbat kapják és teljességgel jóllakjanak. Ugye milyen jó nekünk, amikor az Úr terített asztalához érkezünk és csak szívjuk magunkba az Ő friss illatát és érezzük, ahogyan erősödünk és erősödünk az Ő Szelleme által? Táplálja és megnyugtatja a lelkünket, élő vízzel oltja szomjunkat… milyen szükségünk is van erre, hogy szellemileg jól tápláltak legyünk és legyen ezáltal lelki erőnk leküzdeni a mindennapi nehézségeket és békességre találni az Ő jelenlétében, nyugalmat kapni a tudat által, hogy gondoskodása irántunk mindent felülmúl…
„Lelkemet megvidámítja és az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért…” Ismerős az érzés, amikor semmi okod nincs arra, hogy vidám vagy nyugodt légy, de valahogy a lelked megmagyarázhatatlanul felszabadultnak érzed a problémák ellenére? Hát ez az az érzés, amit csak az a bárány tapasztalhat meg, amely az Úr nyájához tartozik. A Pásztorod megmutatja neked az igazságnak ösvényét, mely bár igen keskeny, és éppen hogy tudsz járni azon, de az IGAZSÁG FELSZABADÍTja a lelked és megismered az öröm gyümölcsét, melyet a Lélek által ajándékoz neked az Úr.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem…” Bizony ez az a hely, melyet a leginkább elkerülnénk. A halál árnyékának völgye igen sötét és ezért nem látunk magunk körül semmit sem, nem tudjuk, merre van a kiút, ez valóban félelmet gerjeszthet, de hidd el, a legsötétebb, legkilátástalanabb helyeken Úr világossága beragyog Téged, sőt vállain hordoz, hogy meg ne üsd lábadat… mitől félnénk hát? Az Ő feddései és tanácsai arra ébresztenek rá naponként, hogy az Ő törődése el nem múlik, és ha megszívleljük az intéseket, győzedelmesen kijuthatunk a sötétségből!
„Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam…” Ha valamit megtapasztaltam keresztény éveim során, az az, hogy az én Pásztorom, nem tűri, ha bántanak engem… Ezért is szökik könny a szemembe mindannyiszor a Pintér Béla énekét hallgatva: „mert rólam van szó…”. Igen, Isten kiválasztott gyermekeként, az Ő legelőjének nyájaként biztosan tudom azt, hogy nem tűri a nyomorgattatásomat. Valahogy mindig eljön az idő – annak ellenére, hogy külön kérném azt az Úrtól – hogy az ellenségeim előtt megeleveníti az igazságot és asztalt terít nekem, sőt velem vacsorál, megmutatva mindenkinek, hogy nem vagyok egyedül, mert maga a Pásztor van mellettem, Aki mindenkor csordultig tölti poharam.
Ezeket a képeket felelevenítve mit is mondhatnánk? Bizonnyal az Úr, a Pásztor jósága és kegyelme követi mindennapjainkat, mert az Ő népe és legelőinek nyája vagyunk. Bármilyen élethelyzetben is vagyunk… akár füves legelőkön vagy éppen a halál árnyékának völgyében tartunk is… egy dologban biztosak lehetünk: Az Úr a mi Pásztorunk! És ebből egyértelműen következik az, hogy bizony: NEM SZŰKÖLKÖDÜNK.
A héten ünnepet ül a világ, a családok lehetőségeikhez mérten minden távolságot legyőzve összegyűlnek egy napra, hogy egyenek és beszélgessenek egy jót és persze megajándékozzák egymást. A szeretet ünnepe azonban itt nem ér véget, nem kellene, hogy véget érjen. Nagyon jó dolog, hogy ilyenkor mindenkinek jut egy csipet szeretet, talán még a legmogorvább emberek is előveszik a legjobb énjüket erre a néhány napra, és előzékenyebbekké válnak. Karácsony idején toleránsabb mindenki, végre nem a rohanás kerül a főszerepbe, ilyenkor van idő egymásra, és ez meg is látszik az emberek hangulatán is. A közösségi oldalakon, SMS-ekben és telefonhívásokban látott ill. hallott békés, boldog, örömteli jelzőket legtöbbünk megéli ezekben a napokban. Sajnos azonban, ahogyan vége az ünnepnek az emberek visszacsöppenek a megszokott hétköznapok monoton folyamába, eltűnnek a jókívánságok, az előzékenység és eloszlik a csipetnyi szeretet is, sok családtagot megint nem látunk hónapokig, vagy a következő karácsonyig. Így kell ennek lennie, teszem fel a költői kérdést?