Magyarországon élt egy asszony, akinek a lánya férjhez ment, és nagyon messze került el a szülői háztól. A férje nem szeretett az anyósához menni, mikor a két lányuk megnőtt azok sem vágytak. Így teltek az évek egyik a másik után.

Az asszony lánya három műszakban dolgozott, egyedül nevelte a gyermekeit.  Egy napon megcsörrent a telefonja, és miután felvette az anyja beleszólt: Sürgősen haza kellene jönni! A lánya megkérdezte, hogy miért, de nem hallott jól az asszony, ezért nem válaszolt rá. Kicsit dühös volt a lánya, de hétvégén a gyermekei táborba mentek, ő pedig hazautazott. Mikor édesanyja megmutatta a hátát, ledöbbentő volt. Tenyérnyi lilás, bordós seb tátongott előtte, ami valóban nem tűrt halasztást. Elmentek a sürgősségire, ahol az orvos mikor megnézte a sebet azt mondta, hogy kórházba kell menni ezzel. Hétfői nap, bementek a Bőrgyógyászatra, ahol a doktornő megnézte a sebet, mintát vett belőle, amit elküldtek vizsgálatra.  Az asszony és a lánya néhány nap múlva az eredményért visszamentek, és a doktornő azt mondta: „A néni rákos, nem lehet meggyógyítani.”Az asszony és a lánya szótlanul hallgattak, majd a lány elküldte az anyját felöltözni. Az asszony kiment, a lánya lehúzta az ujjáról a briliáns kövű gyűrűjét, amit a férjétől kapott, mielőtt elhagyta őt.  Letette az asztalra. A doktornő elpirult, majd kezébe vette a gyűrűt és belesűlyesztette a zsebébe. Néhány pillanat után felállt, kiment a folyosóra és bement egy röntgen szobába. Ott elég sokáig beszélt, majd kijött, és azt mondta: A néninek minden másnap be kell járni kezelésre. Mind a ketten megértették, a lánya haza utazott, a néni pedig kétnaponként bement a kórházba. Tél volt, hideg eső, hó, de az asszony már fél 6-kor a busznál fagyoskodott. Rendszeresen elsőként érkezett, majd az asszisztens, aki 20 év körüli szőke lány volt, és úgy a többi beteg, és a doktornő. Így ment ez 8-10 nap. Egyik nap, miután bement a kabátját levetni az asszisztens lány, visszaült az asszony mellé és azt mondta: „Ne tessék többet jönni, mert nem csinálunk a nénivel semmit úgy sem. Be tetszik állni a gépbe, és kitetszik szállni, de a gép be sincs kapcsolva. Tessék jönni, megmutatom, hogy mikor működik, akkor zug, ilyenkor pedig csendben van.” Az asszony csendben hallgatta majd azt felelte: „Nem hallottam minden szót, amit mondott kedves, de én azt mondom, hogy ezután is jövök, úgy ahogy eddig.”

Az elbeszélés meghallgatása után keserű könnyek tolultak a szemembe. Gondolataimon átfutott több kérdés: Ma miért is olyan őszinték az orvosok, miért kell megmondani a betegnek, hogy tovább nincs élet. De ha nincs élet, akkor miért fogad el az orvos olyan ajándékot, amiért semmit sem tesz? Miért kell hazugsággal megalázni egy olyan beteget, akit vigasztalni kellene? Talán a kis asszisztens lány, aki megsajnálta a nénit, és vállalta, hogy talán a munkahelye is kockán forog, de megmondta az igazságot, talán ő nem csalódott a néniben? Ő nem köszönetet várt az őszinteségéért?

Keresztyénként is feljöttek bennem ezek a kérdések. Azt látom, hogy manapság egy rokon vagy ismerős elvesztése nem okoz semmilyen nyomot a másik emberben. Talán nem azért, mert tudja, hogy az Úrhoz költözött és jó helye lesz, hanem az emberek közömbössége miatt. Teljes belenyugvás, és főleg az a tudat, hogy mindenki mással előfordulhat ez, csak velem nem!

Érthető egy igaz hívő megbékélése a helyzetével, mert van kihez imádkozni, könyörögni a gyógyulásáért, de legyen meg az Úr akarata. De egy hitetlen embernek mi a kapaszkodója? Kinek a kezét akarja megfogni, kiben bízik, és kihez vágyik, ha mégis el kell mennie? Neki igazán kockázat, hogy mi lesz a folytatás!

Egyik testvéremmel kerültem vitába, mikor azt mondtam neki, hogy ha látjuk, hogy a másik rosszat cselekszik, és nem szólítjuk meg, akkor nem is szeretjük. Még idegen embernek is szólunk, ha olyat tesz, ami veszélyes a számára, az ismerősnek meg még inkább. Testvérem hangot adott annak, hogy abból mindig vita van, ezért jobb hallgatni.

Elmondtam neki egy történetet, ami kb. 50 éve történt. Az apám temetése után egy rokon házaspárral mentünk haza, és az utcán a férfi elkezdett dalolni. Nem azért mert részeg volt, hanem mert kicsit agybeteg. A felesége ott lépdelt mellette, és egy szóval nem intette le, hogy ez mégsem illik. Én a feleséget marasztaltam el a történtek miatt, és ez történet megmaradt bennem ennyi idő után is.

Láttam, hogy nem tudtam meggyőzni ismerősömet, ezért tovább folytattam: Jézus mikor a sokaságnak beszélt, soha nem mondta, hogy így is lehet, de ha nem szeretitek, akkor lehet másként is. Nem ajánlgatott 2-3 utat, amelyik tetszik, csak egyetlen keskeny útról beszél, ami hozzá vezet.

Jézus mindig egyenesen érthetően beszélt: „Bizony mondom néked, ki nem jössz onnét, míg megfizetsz minden fillérért”- Nem azt mondja, hogy majd látjuk…! Máté 5:26

„Ismét hallottátok, megmondatott a régieknek: Hamisan ne esküdjél, hanem teljesítsd az Úrnak tett esküdet”Máté 5. 33

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”Máté 5:4

És sorolhatnám, a Hegyi beszéd minden Igéjét pl.látjuk, Jézus nem mézes mázas, hanem mindennek megmondja ha ezt teszed, az lesz a következménye…..stb.

Visszatérve a házaspárra, hogy ha szerette a férjét, akkor nem tette volna ki, hogy nevetségessé váljon, vagy megbotránkozzanak rajta. Bár, aki megbotránkozik is bűnös!

Amint látjuk, Jézusnál egyformák vagyunk! Mindenki bűnös, és híjával van Isten kegyelmének!! Mondja az Ige.

Tehát ha valaki, főleg ha családtagom, rendellenesen viselkedik, bátran csak szóljunk neki, hogy ne váljon nevetségessé mások előtt, vagy baleset érje, vagy nehogy egy idegen mondja meg neki  a hibáját, mert az fájdalmasabb lesz.

Vannak szülők, akik annyira bálványozzák a gyermekeiket, hogy semmiért sem szólítják meg, hogy a gyerek meg ne sértődjön. De a gyerek akkor honnan fogja meg tudni mi a jó az ő számára? Mert az iskola nem arra való, hogy neveljék is őket, ott csak oktatással kellene foglalkozni. A Bibliából olvashatjátok, hogy Jézus tanítja a népet. Szeretettel, de határozottan figyelmezteti őket minden veszélyre. Miért? Mert szereti őket. Azt mondja a Márk 4:22-ben: „ Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson”

Jézus nem finomkodott, nem volt nyájas senkivel. Jelzőtáblákat rakott le a védelmünkre, és mi ne restelljünk rámutatni ezekre, a táblákra a kedves rokonaink érdekében !!! Bizony vannak közöttük tilalmi táblák is, amit ha nem tart be a kedves rokonom, a védőkorlát sem védi meg!!

Egy ideig tartotta a fiúval a kapcsolatot, majd eltűnt a szeme elől, és sokáig nem is tudott róla semmit. Hosszú idő után újra találkoztak, de a fiatalember nagyon megkopott állapotban volt. Az apa megfogta karját, és aggódva kérdezte hogyléte felől. A fiú hosszasan panaszkodott, és bőségesen jelét adta annak, hogy nem szeret élni.

Ekkor az apában újra felszakadtak a régi sebek a fia elvesztése miatt. Arra gondolt, hogy ez a fiú él, pedig nem is akar élni. Talán kár volt meghalni a fiának érte. Ez a tudat még jobban tépte a lelkét.

Elgondolkodtató az is, mit gondolhat a mi Istenünk, Aki egyetlen Fiát adta azért, hogy te és én élhessünk. Értünk, akik oly sokszor panaszkodunk, életuntak vagyunk, félünk a holnap nehézségitől.

Nem hálátlanság -e ez részünkről? Milyen fájdalmat okozunk vele Urunknak? Ne tegyük!

Jött a Karácsony és el voltam foglalva, nem kerestem meg piacnapokon. Valószínű nem hiányzok gondoltam, hisz elmondása szerint nagyon biztonságban élt. Azért egy kicsit megszomorodtam, mert úgy gondoltam, hogy a mag, amit elvetettem az „az útszélére esett és a madarak felkapkodták”. Aztán az ünnepek után a piacnapon eldöntöttem, hogy újra megkeresem őket. Már messziről láttam, hogy a hölgy talpig gyászruhába volt öltözve, és nem volt ott a férje mellette. A megdöbbenés miatt, alig mertem megkérdezni, hogy mi történt. Ő csendben elmesélte, hogy a férje infarktust kapott és rohammentővel bevitték a kórházba. Ott azonban időben nem kapott időben segítséget és a kórház folyosóján meghalt. Úgy éreztem nem alkalmas az idő, hogy meggyőzzem arról, amiről én már bizonyos voltam. Egy hét után újra megkerestem, de hidegen fogadott. Majd szavaiból kiderült, hogy haragban van az Istennel. Ez a harag viszont nagyon komoly volt, mert azt gondolta Isten elvette azt az embert tőle, akit ő mindenkinél jobban szeretett. Azt az embert, aki betöltötte az életét, és senkire és semmire ne volt szüksége. Mellette érezte biztonságban magát. Sértődöttségét nem próbáltam kiengesztelni, némán hallgattam. Tudtam túl friss volt a seb és tudtam, amit tehetek, hogy imádkozok érte. Egy idő után újra felkerestem és mosolyogva fogadott. Azt mondta, most már tudja, miért vette el Isten tőle a férjét, és rögtön folytatta: ”Azért, mert jobban szerettem őt Istennél.” –„Igen te őt bálványoztad, érezted az egész életedet betölti és nincs szükséged senkire még Istenre sem. A bálványokat pedig Isten összetöri.”- mondtam neki. Éreztem, nem kell többet beszélni róla. Isten elvégezte benne azt, amit semmilyen győzködéssel én nem tudtam volna megtenni, erre csak az ima ereje volt képes. Később fiaitól tudtam meg, hogy epekő műtétre vár kérték, hogy imádkozzak érte. Tudtam Isten, nem engedte ki a kezéből, betegsége által még közelebb akarja őt magához vonni. Isten türelemmel vár, és bölcsen utánunk nyúl mikor elérkezettnek, látja az időt. Sem, előbb sem később, éppen időben!

Aztán egy nap csöngött a telefonom és mikor meghallottam hangját köszönni is elfelejtettem a meglepetés miatt. Azt mondta: „Nem jöttél mostanában, hiányzol.” Ez a szó, hogy „hiányzol” elárulta nekem, hogy Isten megragadta a szívét és nem volt hiába az én magvetésem!   Ámen !