Az idő elszáll

Így rendelte Isten! Az idő elszáll.
Elmúlik az év, és új kezdődik már.
Az idő nem áll csendben.
Semminek nincs itt állandósága,
Keresi minden, hogy hol a hazája,
Így akarja Isten.

Amikor mi is évből évbe lépünk,
Egyedül Isten a mi menedékünk.
Nappal és éjszaka.
Nincs helye holmi aggodalmaknak.
Elég, hogy meg van minden napnak,
a maga baja.

Múlandó minden, mint hulló levél,
Az örök élet az alap, a cél.
Isten nevében merjünk indulni, előrelépni,
mindenért hálát adni,
Őt dicsérni, ebben az évben!

B.U.É.K.

Bátor legyél hinni,
légy bátor szeretni,
merd nyomasztó terhed,
az Úr kezébe tenni!

Tudd mindig bátran tűrni
a rád mért csapásokat,
merd felvenni a kereszted,
mit előtted vitt Urad.

Lépj a keskeny útra
erős, bátor hittel,
a vérig küzdött harcra,
Uradért légy készen!
Ne tarthasson vissza,
test és vér tanácsa,
bátran bízd életed, Krisztusra!

Újesztendőre

Minden azt susogja:
Itt az új! Itt az új!
Már messziről új idők
Frissebb szele fúj.
Elmúlt minden végre
Ami régi, ami ó,
És ebben az évben is
Szeretni jó! Csoda jó!

Minden azt susogja:
Most szeretni kell!
Napot, órát, percet
Ne hagyjunk múlni el,
Hogy ne éreznénk meg
A szeretet puha melegét,
Hogy nem láttuk kinyílni
Szép virágát szerteszét.

E hideg télben oly jó
Összébb bújni édesen,
És nem félni hidegtől,
Fagytól, ha jön rémesen.
Érezni! Szeretni! Nagyon!
Szívem most szabadulj!
Mikor minden azt susogja:
Itt az új! Itt az új!

Minden azt susogja:
Itt az új! Itt az új!
Már messziről új idők
Frissebb szele fúj!
Elmúlt minden végre,
Ami régi, ami ó.
És ebben az újévben is
Szeretni jó! Csoda jó!

1967  Makovei János

Ősszel a ligetben…

Ültem a padon a halk ligetben,
S ölembe hullt egy falevél.
Jöttéért postát sem fizettem,
-S gondoltam- mégis ideér.

Halk pergamen. Finom szövésű,
Illatos sárga kis levél.
A fáról hullt, hol néma fésű,
A sárga ősz neszez, zenél.

S kifésült mindent, és lehullott.
Míg lefoszlik a lomb-ruha,
S mi élt, remélt, kifakulhat,
Zörgő avar lesz, halk, puha.

Néztem a sápadt kis levélre,
És megborzongtam, jött a szél,
S a liget fáit, ahol érte,
Suhogva hullt ezer levél.

De ő pihent a kezemen,
Mint aki hazaérkezett.
Érezte meleg tenyerem,
S a fent mosolygó kék eget.

Ó, Istenem, ha majd az ősz jön,
S elkéred földi életem,
Majd ott a végső élet-őszén,
Ilyen lombhullást adj nekem!

Kezedre szállva én - hulló levél,
Elsárgult, földi pergamen,
Engedd, pihenjek, hol élet zenél,
Kezeden, e végtelen kezén.

Írta: Csiha Kálmán

Az új év margójára

Új év küszöbét léptük át.
Nyomunkban egy megálmodott világ,
Szórja megannyi
Reménysugarát;

Tüzet merít a múlt lángjából,
A régiek, jobbak emlékiratából.
Meríti, meríti s egyszercsak valami,
megállásra kényszeríti.

Hol itt az új, a megtapasztalt, égi?

Elég volt már
A szépszólamú imák üressége
S a magamutogatás
Áporodott levegője.

Ma újat kezdhetsz
– mondja a Kegyelem –
S én magamhoz vonlak,
Gyermekem.

Naggyá akarsz lenni?
Légy kicsiny, és azzá válsz,
Nem önerőből, sem sorshozta
Szerencse folytán.

Maga a Király
Nyújtja ki kardját
S felken téged,
Mint szolgáját.

Szolgává? Hát nem lovaggá?
Én akár vezetném a zenekarát,
Harcba szállnék tűzön-vízen át.
Szolgává? Hát nem lovaggá?

Szolgává. Nem lovaggá.
Ma újat kezdhetsz, gyermekem,
S magamhoz vonlak, én,
A Kegyelem.

G.E.