„ És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt. 50:15)

Tudod -e, hogy ez a Mennyei telefonszám? Ha bármi bajod adódik, bátran fordulj csak az Úrhoz, lásd, a fenti Ige biztat rá!
Így hívom én is az Urat, és a segítség még soha nem maradt el.
6 évtized alatt velem is történt néhány baleset, ami nagyon súlyos is lehetett volna, ha nem siet megsegítésemre az Úr...
A legutóbbi bizonyságomat szeretném veletek megosztani: A napokban elhatároztam, hogy a hétvégén almás tésztát sütök. Pénteken már szorgalmasan összeszedtem az almát, megmosogattam, lereszeltem, és cukorral lekvárt főztem belőle. Másnap reggel, korán boltba mentem megvettem a hozzávalókat, és neki kezdtem a tésztasütéshez, és közben kértem Istent, hogy áldja meg a munkámat. Nagyon szépen meg is csináltam, és betettem a tésztát a sütőbe. Mikor kisült a tészta, kivettem a sütőből, és azon gondolkoztam, hogyan is vegyem ki a tepsiből? (Biztosan ti bölcsebbek vagytok, és könnyebben megoldottátok volna) én viszont láttam, hogy melegen az almalekvár hígabb volt, és nem tudtam, hogy milyen megoldást találjak? Egyéb tésztával jobban boldogulok, mert a tepsiben lévő tésztára ráhelyezek egy kis rajztáblát, és arra ráfordítom. Tudtam, hogy mindenképpen olyan helyre kell kitenni a tésztát, ahol tud párologni, hogy ne maradjon a tésztában lévő gőz benne. Ezért a legalkalmasabb, ha a gyúródeszkára kerül. Mivel már nem az első tepsi tésztát sütöttem életemben, így rutinosan egy kevés hűtés után, ráhelyeztem a rajztáblát a tepsire, és egy mozdulattal át akartam fordítani. Arra nem számoltam, hogy a forró almalekvár még híg, és amint borítottam, a két lap közül kifröccsent a lábam fejére, és a lábujjaimra. Egy fél pillanat alatt felmértem a bajt, és a következő pillanatban az Urat hívtam segítségül. Gyorsan a csaphoz futva hideg vizet engedtem rá, és közben könyörögtem  az Úrhoz. Tudtam, hogy ebből nagy baj is lehet, orvos, kórház, gyógyulási idő, a rengeteg fájdalom, amit már úgyis nagyon éreztem. Aztán csak kértem az Úr gyógyító kezét a beteg testrészemre. Míg ment rá a hideg víz és hűtötte, jó is volt, de ha kihúztam a lábam a víz alól, akkor fájt.
Később, ahogy jobban megnéztem, azt láttam, hogy igaz, hogy az égető lekvárral leborítottam a lábamat, de mintha valami történt volna. A fájdalom csökkent, néhány hólyag ott dísztelenkedett, és vörös volt a lábam feje, de nem fájt. Végeztem tovább a dolgom, míg feltakarítottam a kőre lefolyt lekvárt, arra gondoltam, milyen jó, hogy csak ennyi lett a baj! Lehetett volna ettől sokkal nagyobb baleset, ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy az Úr angyalai folyton harcolnak értünk a szellemvilágban, amit mi nem látunk. Biztosan nagyobb lett volna a baj, ha nem imádkozok, mikor hozzáfogtam a sütéshez.  Néhány óra elteltével, csak az árulkodó nyomok mutatják a balesetet, amit az Úr keze meg is gyógyított.

Ne feledjétek ti sem a fenti Igét! Menjetek bátran, és kérjétek az Úr segítségét, minden körülmények között. Az Úr maga mondja: „Hívj segítségül engem…”

„Isten kegyelme nem enged le olyan mélyre, ahol az Ő keze már meg ne tudna tartani.”

Bizonyságom címéül egyik testvérünk által kapott ének egyetlen sorát választottam, ami pontosan ráillik Isten végtelen jóságára.
2009. őszén már elkezdődött a H1N1- vírus, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy fáj a torkom, és be vagyok rekedve. Ekkor még a felnőttképzést nagy intenzitással végeztük, egyik tanfolyamot szerveztük, a másik után. Mikor a hallgatókkal orvosi vizsgálaton voltunk, figyelmeztetett az orvos, hogy védőoltást adassak be, én viszont erősnek, szívósnak gondoltam magam, és tiltakoztam ellene.
Aztán jött a december végi lazítás, de akkor már én egészségileg nem voltam jól. Arra gondoltam, megpróbálok egy néhány napot feküdni, és kamillateával kúrálni magam, és Karácsonyra biztosan meggyógyulok. Napi 6-8 bögre teát megittam, de az állapotom nem javult. Mikor az ismerős orvos asszisztensét felhívtam, és elmondtam panaszomat, azt mondta, hogy minél hamarabb menjek be a közeli kórház sürgősségijére, és egy tüdő felvételt készíttessek. És ahogy Pintér Béla énekli a dalában: „Mikor azt hittem vége, akkor kezdődött el” - igen ekkor kezdődött el.
Baloldali tüdőgyulladásom volt, ami által a víz pangott a tüdőmben. Gyógyszereket javasoltak, de a kórház nem írhatta ki a receptre, csak a háziorvosom. Mivel ünnep előtt 2 nappal volt, már helyben nem rendelt az orvos, a kórházból visszajövet, a tőlünk 2. településen lévő ügyeletre kellett utaznunk. Itt szintén megvizsgált az ismerős orvosunk, és amint a sztetoszkópot a tüdő beteg részéhez nyomta, éreztem a fájdalmat belül. Miután meglátta, hogy milyen gyógyszert javasolt a kórház, a fejét csóválta. Ő azt nem látta jónak, mivel az állapotom már ekkor erősebb kezelést igényelt, ezért kiírt egy ő általa jobbnak vélt gyógyszert. Újra vissza kellett menni a kórház gyógyszertárjába, mert csak az volt nyitva.
A gyógyszer kiváltásáig még csak rohangálás volt, miután elolvastam a gyógyszer papírját, amiben a garat elzáródástól, az eszméletvesztésig minden mellékhatás meg volt említve, eldöntöttem, hogy nem veszem be a gyógyszert. Felhívtam az ismerős orvosomat, és közöltem vele, hogy a betegségemmel lehet, hogy életben maradok, de ha ezt a gyógyszert beveszem, talán a mellékhatásoktól halok meg... No, az orvosom mondanom sem kell, nagyon leteremtett, és azt mondta a végén tárgyilagosan: Öné a döntés joga, ha viszont nem veszi be a gyógyszert, tényleg meghal…
Mély csend következett, megköszöntem az őszinte figyelmeztetését és elköszöntem tőle. Gondoltam most már mindegy, hogy megeszem vagy nem, egy a vége… És másnaptól elkezdtem a gyógyszert óriási nagy odafigyeléssel szedni. Csendben egyedül akartam lenni, figyeltem a légzésemre, és minden érzésemre. Végül eltelt az 5 nap és a gyógyszerem elfogyott. Elmúlt a Karácsony is, de én semmit sem tudtam belőle, úgy el voltam foglalva magammal. Újra vissza kellett mennem a kórházba tüdő felvételre.
Ekkor reggel Valaki ekképpen szólt hozzám: „ Az a baj, hogy nem Isten van az első helyen az életetekben! Így nem tud hozzátok szólni, egyetlen Igéje által sem. Mással vagytok elfoglalva, és pontosan ezért az igazi áldást nem tudjátok elvenni.”
Mert meg van írva: „Keressétek először Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek.”
A kórházban elkészült a tüdőfelvétel, ami jó eredményt mutatott. Miután hazaértünk, én hálát adtam Istennek a gyógyulásomért. A következő Igét adta az Úr: Zsoltárok 121:3 „Nem szunnyad el a te őrződ”
Ekkor már tisztán láttam, az Úr nem hagyott el, csupán én nem értem rá Vele foglalkozni a nagy munkában, és a betegségemben. Ez az Ige egy bátorítás volt a számomra.
Igaz a tüdőgyulladás és az ágyban fekvés nagyon legyengített, de már éreztem, hogy az Úr szemeivel vigyáz reám.
És szilveszter éjszakán ezt az Igét adta az Úr nekem: Ézsaiás 60: 1-2 „Kelj fel, mert eljött világosságod és az Úr dicsősége rajtad feltámad.”
„Mert íme sötétség borítja a földet és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr és dicsősége rajtad megláttatik:”
Szinte egyik percről a másikra erőre kaptam, éreztem, hogy lehajolt hozzám az Úr. Teljesen közel, nem rám mosolyog, nem megérint, hanem átölel! Átölel, mint a messziről haza jött gyermek, akit már nagyon vártak haza. Hazajött és megnyugodtak, mert nem történt semmi baja. Ekképpen éreztem a nyugalmat, mert kézzel foghatóan velem volt az Úr. Pedig velem volt az orvos által, gyógyszer által, csak én nem éreztem. Mikor az Ige által azt mondta: „Nem szunnyad el a te őrződ” ez a néhány szó szíven ütött, felrázott!
Velem, velünk van az Úr, még akkor is, ha ezt mi nem érezzük. Féltve vigyázz ránk, mint a szemfényére.

 

Kora tavasszal elég nagy területre mákot vetettem a kertemben, és szépen ki is kelt. Egyik vasárnap lementem, hogy megnézzem, és láttam mennyire sűrű, ezért elkezdtem ritkítani. Eszembe jutott, hogy vasárnap van, és abba kellene hagynom, mert az Úr napja, de mégis tovább folytattam a munkát. Láttam, hogy vannak rajta olyan fehér foltok, és másnap vásároltam is a boltból valamilyen vegyszert és belocsoltam vele. Sajnos a vegyszer leszárította a mák leveleit. Miközben nézegettem, és sajnálgattam az elszáradt mákot, eszembe jutott, hogy azért vetettem ilyen nagy területre, hogy az ismerősöknek, szomszédoknak is adjak. Mindezt el is mondtam az Úrnak.  Eltelt néhány nap, és mikor újra lementem a kertembe, csodálkozva figyeltem fel rá, hogy a kiszáradt máktövek kihajtottak. Eszembe jutott a legutóbbi beszélgetésem az Úrral, ami a mák elajándékozásáról is szólt. Hálás voltam nagyon Istennek, hogy meghallgatta a panaszomat, és ajándékozási kedvemet nem elvette, hanem életet adott a növényekbe, hogy éljenek, és teremjenek! Ilyen a mi Istenünk, Aki odafigyel minden apró dologra, amivel örömet szerezhet nekünk. Dicsőség neki érte!


Az Úr még a gondolatainkat is tudja, és mindig szeretne bennünket boldognak látni. Ennek érdekében megtörténnek az életünkben olyan dolgok, amit mi megvalósíthatatlannak tartanánk, de Istennél nincsen lehetetlen, és megadja a mi számunkra, hogy örömet szerezzen.
Történt ugyanis, hogy az egyik ismerősömnek azt írtam, hogy rövidesen Felsőtárkányba megyek. Mikor leírtam, magam is meglepődtem rajta, mert fizikai lehetetlenségnek tűnt az egész. A mi autónk nem volt alkalmas olyan hosszú útra, a gyermekeim a munkával le voltak kötve, aztán kiskutya, és apró jószágunk van, amitől nem lehet messze elmenni. Ezt a kijelentést az Úrtól április 27.-én, szerdán kaptam. Eltelt a csütörtöki nap, és pénteken a kisebbik lányom felhívott telefonon, hogy szeretnének egy anyáknapi meglepetést szerezni nekem. Mivel a fiatalokkal mennek Felsőtárkányba, így elvinnének engem is. Tudják, hogy a hegyet nagyon szeretem, de Isten még jobban tudta, és meg is szervezte számomra ezt az utat. Mindent el tudtam rendezni úgy, hogy semmilyen kár nem történt idehaza. Az Úr kiparancsolta ezt a napot számomra is egy kis regenerálódásra. Csodálatos szép idő volt, sokat sétáltunk és szívhattuk magunkba az oxigén dús levegőt. Gyönyörködhettem a hegy szépségében, ami számomra mindig új erőt ad. Este, mikor elindultunk haza, akkor kezdett esni az eső, de az már nem rontott a hangulatunkon, mert bent ültünk a kocsiban.
Igen, nagyon szép anyáknapi meglepetés volt, amit Isten már napokkal előtte kijelentett nekem. És maradéktalanul megszervezte mindannyiunk számára azt a szép napot.

Mivel az Úrtól kapott kijelentést nem kérdőjeleztem meg, hanem hittem, hogy úgy lesz, ezért adta meg az Úr nekem!


Férjemmel kereskedelemben dolgozunk. Mindig nagyon hálásak voltunk az Úrnak azért, mert sok üzlet hétvégén is nyitva tart, de az a bolt, ahol mi dolgozunk, csak hétfőtől péntekig van nyitva, így csak a hétköznapokat kellett munkával töltenünk. A szabad hétvégéink nem azért voltak fontosak számunkra, mert azokat pihenéssel kívántuk tölteni, hanem mert számunkra a hétvége teljes mértékben Isten szolgálatáról szól. Évek óta, már házasságunk előtt is együtt, egy gyülekezetben szolgálhatjuk Istent. A közös szolgálatot szintén Isten ajándékának tartjuk, hatalmas kapocs és el nem múló, folyton megújuló közös cél az, ha egy házaspár egy területen szolgálhatja Istent.
Nemrég adódott egy ledolgozandó szombati nap. Ezen a szombaton kiemelkedően nagy forgalom volt az üzletünkben, így főnökünk jogosan vetette fel, hogy nem elhanyagolható bevételt eredményezne a cégnek, ha ezen túl szombati napokon is nyitva tartanánk. Amikor ezt megtudtuk, nagyon elkeseredtünk a férjemmel. A szombatok számunkra vagy evangélizációs munkával, vagy ifjúsági órával telnek, melyeken a részvételt nem hanyagolhatjuk el, hiszen jórészt mi tartjuk ezeket az alkalmakat.  Úgy döntöttünk hát, elkeseredés helyett imában visszük Istenünk elé a megoldandó problémát. Egy néhány hétig nem esett szó a szombati nyitva tartásról a munkahelyen, úgy gondoltuk, talán mégsem kerül beváltásra a terv. Megnyugodtunk e felől. A mai napon azonban főnökünk örömmel újságolta el, hogy bejelentette a hivatalos szerveknél az új nyitva tartást, mely a szombati napokat is magában foglalja. Ismét felmerült bennünk a kérdés: „Hogyan tovább a szolgálatban, hogyan végezhetjük emellett 100%-osan Isten munkáját?”.  Egészen kis idő múlva a szívembe egy megmagyarázhatatlan nyugalom költözött. Arra gondoltam, hogy én elképzelhetetlennek tartom az én Istenemről - Akit hosszú évek óta ismerek, és valóban soha-soha nem csalódtam Benne – hogy látva a szívünket, amely bár kicsit sem tökéletes, de valóban ég az Ő szolgálatáért és látva a helyzetet, hogy szükség van ránk, mindennek ellenére megengedné azt, hogy a megélhetésünk miatt le kelljen mondani a szolgálatról, vagy éppen teljes kimerültséggel végezni azt. Nos, jól ismerem az én drága Uramat, hisz pár perce hívott a férjem, hogy beszélt a főnökkel, akit igazán nagylelkűvé tett Isten felénk, hisz azt mondta, hogy a szombati munka bennünket nem érint. Hát nem csodálatos az Úr?! Akarta látni, hogy a szívem bízik Őbenne… és megadta a vágyamat. Micsoda  örömet ad ez a bizonyság… Dicsőség Istennek ezért!
Évek alatt sok mindent megtapasztaltam arról, hogy milyen Istent szolgálni. Biztosan tudom, hogy ha Ő valóban rád bíz egy szolgálatot, az könnyű és gyönyörűséges lesz számodra. A legnehezebb körülmények között is képes tüzet gyújtani benned a szolgálatod iránt. Azért a szolgálatért, amelyet Isten megmásíthatatlanul neked szán, képes vagy emberi örömökről és minden másról lemondani csakhogy ne fél szívvel, hanem teljes szívvel végezhesd azt. Ha az Úr látja az elkötelezettséget a szívedben, elhárítja az eléd gördülő akadályokat és nap, mint nap harcol érted, hogy tarts ki és erősítsd tovább az Ő népét. Istennek szolgálni a legszebb hivatás ezen a földön…


Abban az időben Ausztriában dolgoztam, hetenként, kéthetenként jártam haza.
Egy alkalommal örömteli sugárzó arccal –túlzás nélkül mondhatom – boldogan, feleségem azzal fogadott: „Lajos én megtértem, és már voltam házicsoportban is, erről az útról le nem téríthet senki!” - Azonnal reagáltam rá: „Miféle motoszka estekre jársz te? Felejtsd el az ilyen szektákat! Tömik a fejed mindenféle butaságokkal, csak időpocsékolás az egész.”
A feleségem elhatározása viszont rendíthetetlen és komoly volt, mert válasza meglepően keménynek tűnt: „Előtted is itt a lehetőség, szombaton evangélizáció lesz a moziban. Eljössz, és te is befogadhatod Istent a szívedbe, ha nem, útjaink elválnak, mert én felemás igában nem fogok élni.”
Szívem mélyén valahol ott élt Isten, de ezt soha nem mertem elmondani senkinek, sőt materiális világnézetemről próbáltam bizonyságot tenni, mert úgy éreztem, így vagyok igazán komoly ember.
Eljött a szombat és én is ott ültem a sorokban az evangélizációt hallgatva. Úgy éreztem, ez egy borzalom, hisz a Lelkipásztor minden egyes szava szívembe mart, és úgy éreztem, hogy kiszemelt magának és csak nekem prédikál.
Alkalom végén a pásztor odajött hozzám, és megkérdezte: „Nos barátom, mit érzel? Szólt-e hozzád az Úr?”
Természetesen én visszategeztem, és kemény szívvel közöltem vele, hogy tudod én, mindezt csak akkor hiszem el, ha Isten ide áll elém, és bemutatkozunk egymásnak. Mosolyogva ezt mondta nekem: „Tedd próbára Istent, s ha nem válaszol kérésedre, akkor mondj ilyet!” Még annyit hozzá tett, hogy amit kérek, hittel kérjem!
Vasárnap fiunkkal, aki már most lelkipásztor, mentünk vissza dolgozni Ausztriába, mert akinek a lakását építettük az ő számára is munkát ajánlott.
Én rendelkeztem munkavállalási engedéllyel, de fiunk nem.
A határhoz közeledve a magyarországi utolsó kútnál megálltunk tankolni, ahol az ismerősök azzal fogadtak, hogy borzalmas, amit az osztrákok művelnek a határon az átkelésnél, minden autóból kiszállítanak mindenkit, átvizsgálják az autót, és olyan is volt, hogy csak egy, vagy két fő tudott tovább menni, mert csak azoknak voltak rendben az okmányaik.
Kicsit félve indultam tovább, mert tudtam, hogy nekem reggel munkába kell állnom, viszont azt is tudtam, hogy fiunknak nincs munkavállalási engedélye. Elindulás után eszembe jutott, hogy mit mondott a pásztor: „Tedd próbára Istent!”
Itt az idő… Saját szavaimmal imádkoztam, és ezt kértem: „Isten, ha vagy, én most arra kérlek, hogy úgy tudjak átmenni a határon, hogy az én autómban ne turkáljanak az osztrákok, de még csak az útlevelünket se nézzék meg!”
Beálltam a sorba és rövid kettő, kettő és fél óra várakozás után már nekünk intett az osztrák vámos, hogy guruljak közelebb, mi következünk.
Itt akarom megjegyezni, hogy valóban mindenkit a-tól z-ig átvizsgáltak és bizony sok autót vissza is fordítottak.
A kezelő előtt megállva nyersen csak annyit mondott: „paszport”. A fiunk útlevelébe téve saját útlevelem, átadtam őket az osztráknak. Ahogy azt átvette, a kezelő fülkéből kilépett egy másik osztrák, és valamit mondott kollegájának, aki az útlevelünket anélkül, hogy belenézett volna, visszaadta, és egy erőteljes kézmozdulattal intett, hogy mehetünk.
Útleveleinket átvéve átgurultunk a határon, és a sírástól fojtogatva mondtam: „VAN ISTEN…” és dicsőség Neki, azóta számtalanszor bizonyította be kegyelmét és szeretetét irántam, és én szeretetében fürödve boldogan vallom, hogy az Úr engem is megtalált, és gyermekévé fogadott.


Isten böjtre és imára indított, és vártam, miért is kell mindezt tennem?
Az első böjtnapomon, reggel már férjem egy kijelentést kapott az Úrtól. Fel tudom fogni. - mondta. És így kezdődött a kijelentés: „Te még meg sem születtél, Istennek gondja volt rád. Elhívott téged, még mielőtt megszülettél volna. - Ugyan ezt mondta Jeremiásnak is (Jer. 1:5)
Ne félj kérni az Úrtól! Nagy az Ő tárháza, nincs olyan, amit te kérni tudsz, hogy Ő azt meg ne tudná adni.
Kérj bátran gyógyulást, szabadulást, anyagi jólétet Ő megadja, de hittel kérd! Isten látja a te szíved, ha legkisebb hitetlenség van benne, vagy kétely, megállítod az Ő munkáját. A hitetlenség akadály! Legyen bármilyen ajándék, csak akkor fog működni, ha szellemi ember vagy. A szellemi ajándék nem a miénk, csak rajtunk keresztül működik.”- eddig tartott a kijelentés.

5. böjtnapom: Férjemmel elmentünk a kórházba, hogy egy ismerős orvos a visszeres lábát megvizsgálja. Az orvos egy hasi ultrahangot is elvégzett, és a vizsgálat után közölte, hogy a jelen vizsgálat azt mutatja, hogy a belek között daganat van. Két nap múlva menjen vissza, és újra megnézi.
Amennyiben a következő vizsgálat eredménye is ez lesz, akkor a családdal rendezze le, amit kell, mert 2 hónap alatt az ilyen betegek meg szoktak halni. - Ezt közölte férjemmel az orvos. Mondanom sem kell, mit éreztünk ezek után.
Férjem ekkor ezt felelte: - Én nem az orvosban, hanem Istenben bízok!

A 6. böjtnap: miután felébredtem, közvetlen egy kijelentést kaptam az Úrtól: „Gyújtó kézbe adok mindent, ami kár és szemét, és kihozom belőle az értékeket, az aranyat.”
Ekkor egész nap lázban feküdtem, és este is nagyon gyenge voltam még, de felkeltem, és a család minden tagjával imádkoztunk a férjemért. Valószínű a sátán gyengíteni akarta az ima erejét lázas beteg állapotommal, de az Úr mégis velem volt. Férjem letérdepelt a nappali közepén, mi pedig a jelen lévő családtagok kinyújtottuk a kezünket felé, és buzgón könyörögtünk az Úrhoz. Én a bal kezemet fordítottam felé, és azt éreztem, mintha izzó szikrák hagyták volna el a tenyeremet. Csodálatos volt ez a megtapasztalás.
Másnap el kellett menni újra a kórházba, ahol az orvos megvizsgálta. Meglepődött, mert a 2 nappal azelőtt kimutatott daganat, nem volt látható. Tehát a férjem meggyógyult!
„…kérj gyógyulást!”- hallatszott a kijelentésben a böjt első napján, és az 5. napon állapították meg a daganatot.

Az egész bizonyságból, ami nekem üzenet: -Legyen a te hited szerint. - mondja az Ige
-    Isten imádkozásra és böjtre indított.
-    Már az első böjtnapon férjem kijelentést kapott, amiben Isten felajánlotta, hogy bármit kér, ő teljesíti azt.
-    Ekkor derült fény a betegségére. Itt kértük a gyógyulást.
-    A hit rendkívül sokat jelentett az ima által.
-    Valószínű működött a gyógyító ajándék is.
 
Azóta több év telt el, és férjemnek nincs ilyen betegsége! Hitt az Úr gyógyításában, és az Ige ma is ugyan azt jelenti: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mind azt megnyeritek, és meglészen néktek”

Ámen!

 


Még ma is szívesen emlékszek vissza arra a 2000.09.10-i napra, mikor Nochta Pali szolgált Hajdúsámsonban, és a földesi gyülekezetünk több tagja is elment oda. Pali egy világtalan fiatalember, de annál inkább rajta volt Isten kenete. (Többször mondta talán neki még jobb is, mert nem látja a világ megbotránkoztató dolgait.)
Az Igehirdetés után előrehívás volt, és én is igyekeztem megragadni a lehetőséget, hogy az Úrtól jövő nekem szánt üzenetet átvegyem. Hosszú sor állt előttem, de senki nem tudott volna lebeszélni róla, hogy maradjak a helyemen. Miután rám került a sor, Pali megfogta a jobb vállamat, és a nélkül, hogy megismert volna, azt mondta:- Az Úr kardot adott a te szádba, hogy harcolni tudjál a sátánnal! De ezt csak arra használd, és nem másra!
Majd tovább folytatta:- Add ide a két kezed! A te kezed, mind a kettő beteg. –És hozzá kezdett érte imádkozni. Miután elparancsolta a kezemről a betegség démonját, elmondta, hogy az én kezem mostantól meggyógyult. Jézus meggyógyította, de jön majd vissza a sátán kísérteni, megmondja, hogy a gyógyulás nem történt meg, és érezni fogom újra azt az érzést. Jézus nevében el kell utasítani a sátánt, mert a gyógyulásom a hitemtől függ!
Felejthetetlen volt ez a nap számomra több szempontból is:                    
- Isten imaharcosává hívott el engem!
- Kijelentette neki az Úr, az akkori betegségemet.
- És az Úr gyógyítani tudott rajta keresztül!

Megjegyezni kívánom, hogy valóban beteg volt mind a két kezem, mert édesanyám gondozása miatt ekcémát kaptam.
Az is igaz volt, hogy kísértett a sátán több esetben, de a hitem legyőzte, és meggyógyult a kezem. Több éve már nem jött elő a viszketési tünet.
Nochta Palit ismertem, mert a fiammal tanult a Teológián. Mivel azonban Ő világtalan volt, a sok imakérő ember között nem ismert fel, még a hangom alapján sem, mert nem kellett beszélnem. A Szent Lélek volt, Aki kijelentette neki.
Dicsőség az Úrnak az ilyen odaszánt szolgálókért, akik nem fáradnak bele Isten munkájába, hanem tenni akarnak. A szellemi ajándékok, amiket kapunk, nem a miénk, mert mi csak használjuk őket Jézus Krisztus dicsőségére!              

 


A bizonyságom, ami mostanra teljesedett ki egy évvel ezelőtt kezdődött.
Az egyetemen II. éves hallgató voltam, és az egyik vizsgám, a makroökonómia nem sikerült. Mint mindennek, ennek is megvolt az oka. Abban az időben egy kicsit távol kerültem Istentől, és ez figyelmeztetés volt a számomra. Tudtam, hogy nélküle nem tudom végig csinálni.
Akkor mikor nem sikerült ez a vizsga kissé megijedtem, mert a ráépülő tárgyak alapján - akkor még úgy tudtam, - hogy e tantárgy miatt csúszhatok akár egy évet is. Időközben azonban kiderült, hogy eltörölték azt, hogy a makro előfeltétele legyen a másik tárgynak. Már ebben megláttam Isten kezét, hiszen nem szokták az ilyet csak úgy eltörölni.
Ez alatt az idő alatt sikerült újra igazán közel, sőt talán még közelebb kerülnöm Istenhez. Sok mindent kaptam Tőle, sok mindent megértettem az életem felől, sok mindent tanulhattam ez alatt az egy év alatt.
Ahogy közeledett az újabb vizsga időpontja ebből a tárgyból, készültem ugyan rá, de belül félelmet is éreztem. Most igazán fontos volt a számomra, hogy sikerüljön ez a tárgy. Tudtam, hogy ez csak úgy lesz meg, ha folyamatos, szoros kapcsolatban járok az Úrral minden nap. Tudtam, hogy a saját erőm kevés ehhez, és hogy tanulhatok akármennyit is, ha Isten nincs ott velem, akkor nem fog menni.
Arra vágytam, amit év végén meg is fogalmaztam az Úrnak, hogy máshogy kezdődjön ez az év.
Év elején ezt az igét kaptam az Úrtól:
„Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza!” Zsolt. 126 : 5 - 6
Tudtam, hogy ezt üzeni az Úr, és akkor mélyen a szívembe véstem ezt az igét. De ahogy közeledett a vizsga időpontja, január 13.-a kicsit újból megrendültem. Elmentem a vizsgára, és mikor kijöttem, újból reménykedtem, hogy hátha most sikerült.
A vizsga utáni nap még nem volt meg az eredmény. Este kicsit nyugtalan is voltam miatta, de azon az éjszakán azt álmodtam, hogy sikerült a vizsgám. Másnap amikor felkeltem, már nem volt bennem kétség. Tudtam, hogy az álmot az Úrtól kaptam, hogy megnyugtasson. Biztos voltam benne, hogy sikerült. És aznap délutánra fel is rakták az eredményt.
És igen, valóban sikerült! Kimondhatatlan hálát érzek a szívemben még most is. Talán nem tűnik nagy bizonyságnak, de nekem nagyon sokat jelentett.
Ha emberileg el is hibázunk valamit, Isten helyre tudja hozni. És én átélhettem ezt a helyreállítást az életemben, ami egy csoda.

Jámbor Szilvia


Mindenkinek a saját bizonysága a legnagyobb, mivel az közvetlen őt érinti. Az üzenet neki szól, mint egy megcímzett levél. Ilyen az én bizonyságom is, hogy lehetséges eltörpül egy daganatos betegség gyógyulás mellett, de aki megtapasztalta már a rendőri büntetést, az biztos megérti az én bizonyságom fontosságát.
Egyik vasárnap reggel éppen gyülekezetbe indultunk családommal, és mivel késésben voltunk, a bérházak közötti egyik kis utcába behajtottam, hogy levágjam a sarki kanyart, mert így közelebbinek tűnt a távolság. Amint befordultam, egy öreg nénike kezével tiltakozóan integetett, hogy ne menjek arra, én azonban mit sem hallgattam rá, eltervezett célom érdekében tovább hajtottam. Tovább hajtottam, éppen bele egy rendőr karjaiba, aki kora reggeli frissességgel meg is állított. Rögtön emlékeztem a nénikére, a behajtani tilos táblára, és tudtam, az Úr ki akarta ezt védeni, ha én engedelmes lettem volna. És eszembe jutott hányszor futunk vak vágányra, ami a saját engedetlenségünk miatt van.
A rendőr köszönt, majd megkérdezte:- Ugyan hova ez a nagy sietség? Látta, hogy mi van kitéve az utcasarkon?
Én ültem ledermedve, és csak azt tudtam felelni rá: - Igen láttam, egy behajtani tilos tábla. A gyülekezetbe megyünk, és késésben vagyunk.
Csendben hallgattam, és vártam, mi fog történni? A rendőr nézett rám, és azt mondta: - Meg kell, hogy büntessem, mert kreszszabályt sértett, ezért fizessen be 1000 Ft. büntetést! Míg a rendőr átnyújtotta a csekket, én néhány szóban hálát adtam Istennek azért, hogy megbüntetett, és hogy csak ennyire büntetett meg. Ez a büntetés is bizonyította számomra, hogy az Úr mindig velünk van.
Megpróbált már az induláskor jó tanácsot adni, küldte az őrangyalt, hogy figyelmeztessen, vigyázzon ránk. Erre sem hallgattam, mert meg volt saját elképzelésem. Tehetetlenségemben viszont, újra segítségemre sietett az Úr, meglágyította a rendőr szívét, és ez által a büntetést a legkisebb összegben határozta meg.
Ez az én bizonyságom, ami ha rágondolok, ma is melengeti a szívemet, ami teljes hitelt ad annak a ténynek, hogy az Úr mindig velünk van.
Felemelő érzés, hogy egy ilyen Úrnak lehetünk a gyermekei, aki mindenkor és minden helyzetben vigyáz ránk.
 
Kiss Zoltán

More Articles ...

  1. Szöllősi Levente és Szilvia bizonysága
  2. Isten soha nem szégyeníti meg az övéit
  3. Egy szál virág CSAK ÚGY, SZERETETBŐL…
Page 11 of 12