Történt pedig, hogy egy bárány elkóborolt a nyájból, mert olyan legelő csábította, ami sokkal jobbnak látszott, mint ahol eddig legelgetett.
Ugra-bugrált, jól érezte magát, és egyre távolabb merészkedett. Egyszer csak olyannyira távol került a többiektől, ahol a fű sem volt már, nemhogy dús legelő, hanem különböző gyomnövények, magasra nőtt bogács, csúfították a bundáját.
Aztán szép lassan elkezdett esteledni, és a távolból egy farkas ólálkodott, hogy magának zsákmányt ejtsen. A bárány nagyon megijedt, de mégsem a nyáj felé sietett vissza, hanem arra gondolt, lefekszik, úgy talán a farkas nem bántja. És ekkor a láthatáron feltűnt a pásztor, aki mikor megpillantotta a kis kóborgót, gyorsabban igyekezett még épen visszavinni a többiekhez. Kiszedte a bundájából a sok bogácsot, ölébe vette, és visszavitte a nyájhoz, ahol biztonságban lehetett.
Ekképpen kóborolt el egy testvérünk is, de mivel nem vette észre ezt a pásztora, egymás után érték a csapások olyannyira, hogy végül az élete is veszélybe került. Ekkor egy ismerős keresztyén testvér figyelt fel rá, és nyújtotta a segítő jobbját. Biztatta, hogy ne csüggedjen el, kapaszkodjon meg újra az Úr erős karjába, és forduljon vissza.
Ő azonban már belenyugodott a helyzetébe, és nem gondolt arra, hogy neki valamit kellene tenni, csupán azt hajtogatta, hogy alázatban elviseli a helyzetét. Ez azonban nem erről szól! Isten valóban beleengedte abba a helyzetbe, mert ő erre vágyott, de neki azt nem kell elfogadni, hanem onnan minél előbb ki kell jönni!
Van, mikor a társaság, és a barátok okoznak kárt a hívők életébe, de olyankor egy hátra arcot kell csinálni, éppen úgy, mint a Tékozló Fiú. Az is mondhatta volna, hogy éhen nem fog halni, mert a malac moslékból, mindig tudd annyi ennivaló kiszedni, amivel fent tudja tartani magát, de ő nem így gondolkodott.
Arra, gondolt, hogy az ő apja jómódú ember, és nem ilyen sorsa lenne otthon, mint itt. Ezért, mit csinált a fiú? Hazament, bocsánatot kért az apjától, és az, bocsánata jeléül keblére ölelte, és ellátta mindenféle jóval.
De mind ehhez, mit kellett csinálnia? Visszafordulni az addigi útjáról, bocsánatot kérni, és megváltoztatni az életét. Nem belenyugodni a helyzetébe.
Igy kell ennek a testvérnek is! Nem belenyugodni a helyzetébe, hanem megfordulni és visszamenni az Úrhoz, hisz csak mellette van a biztonság.
 




Figyeljétek meg, hogy a még hit nélküli emberek milyen indokokkal bújnak ki, a megtérés elől:

-Túl fiatal vagyok még, hogy Istenre gondoljak.
-Túl elégedett vagyok ahhoz, hogy Istenre gondoljak.
-Túl boldog vagyok ahhoz, hogy Istenre gondoljak.
-Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy Istenre gondoljak.
-Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy Istenre gondoljak.
-Túl késő van már, hogy Istenre gondoljak.

Kedves Olvasó! Bármilyen anyagi jóban, biztonságban, boldogságban vagy, és  bármilyen elfoglalt vagy, a még vagy a már szócska sem lehet akadály a megtéréshez!!
Egyszer elmúlik a sátán által felkínált sok világi jó, és meg kell állni a Teremtőnk előtt. Lehet, most még nem számít, a már-t meg túl későnek gondolod, de tudd meg: SOHA NINCS KÉSŐ!
JÉZUS KRISZTUS TE ÉRTED IS MEGHALT A KERESZTEN, HOGY ÁTVÁLLALJA HELYETTED IS A BŰNT! Mivel tudjuk, hogy a bűn következménye a halál, igy nem mentesültünk volna meg az örökhaláltól! De azt mondja az Ige: ” A bűn zsoldja a halál, az Isten ajándéka pedig örökélet, a mi Urunk, Jézus Krisztusban” Róma 6:23
Ennek alapján biztosak lehetünk benne, hogy a bűnterheinket átvette Jézus az Ő vállaira, kifizette helyettünk a bűnért való fizetséget. Igy szabadok vagyunk!

Kedves még meg nem tért barátaim! Mint mondtam, soha nincs hamar, és soha nincs későn ahhoz, hogy hálánk jeléül az Urat kövessük. Nem tudni, hogy mikor jön el az az óra, az a perc, mikor a Teremtő haza hív minket, és felkészületlenül, tényleg későn lesz.
Most, van itt az idő, hogy elgondolkodjunk rajta, és hozzunk egy fontos, megváltozhatatlan döntést az életünkre!
Keresd Jézust, amíg lehetőség van rá, keresd a Megváltót, amíg nyitva van a kegyelmi ajtó! Most van lehetőséged arra, hogy bebiztosítsd a jövőd az Úr mellett! Tedd ezt hát, soha nem fogod megbánni, hisz általa egy olyan kezet fogsz meg, ami átsegít minden nehézségen. Engedd, hogy szívedbe hulljanak ezek a magok, ami e sorok rejtenek magukban!
Hívlak Isten Családjába, vár téged is az Úr!




„Jézus, Néked adom az egész szívemet”

Ugye milyen megszokott szlogenné vált már ez a mondat?   Pedig ez nagyon is, komoly üzenettel bír, bár sokan nem tudják milyen felelőtlenség kijelenteni azt, amit nem is akarnak megtenni.

Manapság a hívők, nem élik meg azt az életet, amit az Úr elvárna tőlük! Hivatkoznak a körülöttük lévő nehézségekre, másokra, csak éppen azt hagyják figyelmen kívül, hogy Jézus mindig az ő életüket vizsgálja, és nem hasonlítja össze mások helyzetével. A világ változhat, de Jézus ugyan az marad örökké.
A hitünknek ma is olyannak kell lenni, mint elődeinknek, akik még odaszántan élték meg a hitéletüket. Ha nem igy kellene, hogy legyen, akkor nem tanított volna példabeszédekben, nagyon sok történet által Jézus. Vagy gondoljunk a Hegyi Beszédre!
Nézzük meg, hogy milyen mindennapi kijelentéssé vált ez a mondat, a hívők részéről: „Jézus, Néked adom az egész szívemet!”
Hogy érthetőbbé tegyem a mondat üzenetét, egy kis történetet osztok meg veletek: 
Keresztyén testvérem, megtérése előtt nagy horgász volt. Amint adódott egy kis ideje, mindent félretéve, nagy felpakolással vonult ki a vízpartra. Mindegy, hogy a családja éppen mást szeretett volna, de neki ehhez volt kedve, és más minden háttérbe szorult. Természetesen konfliktus helyzetek alakultak ki ebből kifolyólag a házaspár között, de sajnos szenvedély volt, ami késztetéssel járt.

Aztán eljött egy nap, mikor a család az Úr felé fordult, bár ő erre nem volt kényszerítve, de ő is elszánta magát, hogy megtér. Nehéz volt magáról lerázni a sok világ által kínálkozott jó lehetőségeket, de végül is egyrészt sikerült. Óriási munkát végzett el benne az Úr!
A horgász engedélye azonban az óta is meg van, és bármilyen nagy kiadással jár, azért néha hobby szinten kimegy horgászni. A minőségi változás azonban már felfedhető rajta, mert eddig mindenáron elment, ha úgy gondolta, az utóbbi években azonban ügyel arra, hogy előbb az udvarukat rendbe teszi, és utána „jutalomfalatként” engedélyezi magának a horgászatot. Nincs is belőle semmi baj, hisz nem rossz helyre megy, de azért valami mégis észrevehető! (A szög a falba!)
A kedves testvérem őr volt a tavon, mikor a felesége telefonon felhívta és megkérdezte: Nos, hogy érzed magad? Óhh, lehetett e ellenállni ilyen kedves kérdésnek, rögtön áradozni kezdett, hogy milyen csodálatos kikapcsolódás, egyébként is az idén először van kint stb. … ! Boldog ömlengések, a vízpart öröméről!
A felesége végig várta, míg a férje nagy boldogan mesélt a kinti leírhatatlan örömről, és utána megszólalt. -Tudod, ha te most egyszerűen csak azt mondtad volna, hogy jó a levegő, csendesség van, egy kicsit kikapcsolódok, stb. akkor nem lenne érezhető a szívedben még ott lapuló szenvedély darabja! Ha majd nem fergeteges örömet jelent, a vízparton léted, hanem csak egy egyszerű pihenést, akkor elhiszem, hogy a szenvedélynek már a szívedben nincs ott egy darabja sem. Ám addig bizonyítható, hogy a hamu alatt lapuló parázs, hamar ismét lángra lobbant!
Hiszen, aki a teljes szívét átadta Istennek, annak ilyen hatalmas öröme, csak az Úr előtt van. Mint amikor egy nyári melegben hosszú útról a hűvös szobánkba haza érkezünk, akkor azt mondjuk: ”Jaj, de jó itthon! Egy öröm, egy megnyugvás, pihenés lesz a hűvös szoba a számunkra.
Ilyen annak a hívő embernek az Isten háza, aki teljes szívét az Úrnak szentelte! Nem csak belőle juttatott, hanem az egészet, a teljes szívét adta oda. És abban már nem lapul egyetlen helyen sem a szenvedélynek cseppnyi kis darabja sem. Megtérése után kisöpörte a múltban fontosnak tartott dolgokat.
Mert jól tudjuk, hogy minden bűn, amit Isten elé helyezünk! Így tehát, az Úr Jézus az egyetlen, Aki a teljes szívünkben él, és mikor Ő hozzá megyünk, „haza érkezünk” haza, mert Nála van már a mi otthonunk, a mi örömünk, igaz boldogságunk! Akkor, mikor a nap minden percében megtapasztaljuk az Úr segítségét, öröm számunkra az Ő jelenléte!
Nem a vízpart, a különböző hobbyk, amik igaz örömet adhatnak a mi szívűnkben, hanem Jézus Krisztus! Mert a mi szívünkben, a teljes szívünkben már Ő foglal helyet. Ámen!
 



„Azután szólíts és én felelek, avagy én szólok és te válaszolj” Jób 13:22  Mikor a fenti Igét olvasom, az jut eszembe, hogy ez olyan természetesnek kellene lenni minden keresztyén ember számára. 
A hovatartozás tudatosul már a kicsi gyermekkorban. A kicsi gyermek több nő közül is ki tudja választani az ő anyukáját. Hiába lenne szebb, díszesebb öltözetű bárki, neki az kell, akit a magáénak tud, hozzá ragaszkodik hűséggel. Nem is próbálkozik mással, ha ölbe vágyik, csak az édesanyának nyújtja a kezét, ha megijed, vagy szégyelli, magát az édesanyához fut oda.
Felmerül bennem a kérdés, hogy egy felnőtt ember miért nincs ennek tudatában, miért nem ragaszkodik így az Istenhez, a Megváltójához? Miért nem tudatosul minden emberben a hovatartozás?
Mikor Jézus megkérdezte a tanítványokat: „ Ti is el akartok é menni? - Péter azt felelte rá - „Uram kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van nálad” János 6:67 
Kedves Testvéreim, mi tudjuk ezt? Tudjuk azt, hogy egyedül az Úr Jézus az, aki számunkra örök életet szerzett? Akkor legyünk vele olyan közelségben, hogy ha szól, hozzánk meghalljuk, és ha mi szólunk, válaszolhasson nekünk! Mikor is tud ez a kapcsolat kialakulni?
Ha ott vagyunk minden percünkben vele, hisz mindig szükségünk lenne rá!
Hallottam egy bizonyságot, ahol elmondta a testvérnő, hogy neki nincs gondja az idővel, mert ő mindig talál lehetőséget Jézussal való beszélgetésre. Házimunka végzése közben olyan jól el lehet beszélgetni az Úrral, vagy ha az utcán megy, senki nem zavarja abban, hogy hálát adjon, vagy éppen csak azt mondja:
„Szeretlek Uram!”
Az élő kapcsolat azt jelenti, hogy nem csak egy évben egyszer, hanem mindig! Minden megoldott, és megoldatlan dolgot, örömöt, és bánatot ahhoz kell vinni, aki orvosolni tudja, aki megoldást talál rá. Milyen jó is azt mondani: „ Uram, köszönöm, újra meghallgattad az én könyörgésemet! Uram hálát adok, mert az én gyermekem egészséges! Uram köszönöm, mert az autó balesetben nem halt meg a gyermekem!.....” És sorolhatnám a háláinkat.
Legtitkosabb dolgainkat is elmondhatjuk Neki, mert Ő el nem mondja senkinek.
Egy másik testvérnő a gyülekezetben tett vallomást, ami arról szólt, hogy sok éves házasságuk alatt, nagyon sok keserves időt élt át a férje mellett. Soha nem szabad volt semmit megmondani, hogy mit kell elvégezni, mert akkor veszek volt belőle. Már nagyon elfáradt abban, hogy a munka nem volt elvégezve, de szólni sem lehetett. Arra gondolt, hogy imádkoztat a testvérekkel, hogy ami van feladat, ne a férjének mondja el, hanem az Úrnak. Ez nem szokványos helyzet, hisz egy házasságban mindent együtt kell, hogy megbeszéljenek. Sajnos ez esetben nem lehet. A testvérnő abban bízik, hogy Isten beavatkozik az életükbe és megszünteti ezt a sátántól jövő helyzetet. Bízik benne, hogy Istennél nincs lehetetlen. 
Milyen lelki kapcsolat van az előbb említett két ember között, ha nem tudnak beszélgetni? Valószínű nem egy szellemiség van bennük! 
A fenti Ige viszont azt mondja: „Azután szólíts és én felelek, avagy én szólok, és te válaszolj!”
Az előbb említett vallomásban azt mondtam, hogy valószínű, hogy különböző szellemiség van a házaspárban, ezért nem értik meg egymást. Mintha mind ketten más nyelvet beszélnének, amit a másik nem ért. 
Nos ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy ha nem tud valaki az Úrral beszélgetni, azért van, mert nincs benne a Szent Szellem! Ha nem a Szent Szellem lakik a keresztyén emberben, mint ahogy a hitetlen emberben sem, akkor nem fog tudni Istennel beszélgetni! Nem keres rá időt, nem vágyik a közelségére, jól elboldogul az emberi gondolataival, nem akarja, hogy a Szent Szellem egy bizonyos irányváltoztatásra késztesse. 
Egy újjászületett keresztyén viszont általában megkapja a Szentlélek keresztséget is, ami nyelveken szólással jár. Ez a titkos nyelv az Úrral, csodálatos! Olyan mennyei nyelv, amit senki más nem ért meg csak az Úr! Az ilyen hívő keresi a perceket is az Istennel való beszélgetésre. Vágyjatok az Úrral való élő kapcsolatra!
 
 



Emlékszem rá, hogy amikor 1992-ben megtértem az Úrhoz, és a másik évben bemeritkeztem, milyen nagy örömmel jártam a gyülekezetbe. Akkor még csak havonta egyszer jöttünk össze háznál, de mindig nagyon vártuk.
Alig vártuk, hogy találkozhassunk a testvérekkel, énekelhessünk együtt, és hallhassuk az Isten üzenetét. Aztán voltak imakérések, elhangzottak a hálaadó imák, Úrvacsorát vettünk, és mindennek meg volt a maga ékes rendje. Istentisztelet után, pedig feltöltődve, új erővel indultunk hazafele, és nevetgéltünk boldogan a lányaimmal. Még ma is jó visszaemlékezni azokra az időkre.
Ma már nagyon sok testvér nem is vágyik a gyülekezetbe. Időnként mikor eszébe jut, akkor ellátogat, de szívét nem tudja átadni az Úrnak, így a Szent Szellem nem tud benne munkálkodni. Mivel nincs élő kapcsolata az Úrral, ezért a világi programok megelőzik a vasárnapi Istentiszteletet. Nem érzi a hovatartozását legtöbbször akkor sem, ha már be van meritkezve. Szomorú erről beszélni, de sajnos így van!
Ha egy kicsit is anyagilag be van biztosítva, vagy még ha hónapról hónapra is él, és úgy tűnik, hogy egészséges, akkor már nincs szüksége Istenre. Mint említettem, azokkal a testvérekkel fordul ez elő, akiknek a szíve be van zárva az Úr előtt. Nincs kapcsolat Isten és közöttük, olyan, mint egy városban mikor elmegy egyik ember a másik mellett, és még az arc emléke se marad róla.
Előfordul azonban olyan is, mikor egy betegség felüti a fejét szervezetükben, akkor eljönnek imádkoztatnak magukért, és egy ideig ismét elkezdenek járni a gyülekezetbe. És mikor az Úr meghallgatta az imát, és jobban lesznek, akkor újra kimaradoznak.
Ilyenkor eszembe jut, hogy Isten nem egy szolgáltató: pl. cipész, hogy ha elszakad a cipőm, elviszem megvarratni, nem egy fodrász, mikor megnő a hajam, elmegyek, levágatni! És nem is egy festő, akit elhívok a lakásomat kifesteni, de nem is egy automata, amibe bedobok egy pénzt és kiadja a kávét.
Ezek az emberek tegyék magukban helyre, hogy nem az Úr van értem, mert Ő már meghozta értünk a legnagyobb áldozatot, most már a hálánkkal mi következünk!
ISTEN a MINDENHATÓ, a teremtett világnak egyetlen Istene! Ő, aki megalkotta az egész Univerzumot! Nincs, rajta kívül más, aki megérdemelné, hogy hódoljunk néki, egyedüli  Úr!!!
Ő nem egy szolgáltató, aki a mi rendelkezésünkre áll éjjel- nappal, mi pedig rendelünk nála, és Ő kényünket-kedvünket kiszolgálja.
Minden ember Teremtője, de csak az a gyermeke, aki valóban Isten gyermekének vallja magát, és úgy is él. Elfogadja Jézus Krisztust a Megváltójának, és követi is Őt.
Szívünkben ott kell lennie a hálának minden nap, hogy olyan kiváltságban élhetünk, hogy beletartozhatunk Isten családjába! Hogy védelem alatt élhetünk, az Ő védelme alatt, és onnan mi már nem is akarunk eljönni soha!!
Ha elgondolkozunk azon, hogy az Úr nekünk egy szolgáltató, vagy pedig az, akihez hálából és örömmel ragaszkodunk, valószínű minden hívő testvérem az utóbbi mellett döntene. És ha már jó az Ő közelsége, miért is akarnánk tőle elmenni? Miért tennénk ki magunkat a farkasok szájának, mikor a nyáj között van a biztonságunk.
Kedves Testvéreim! Mikor az Úr megszólított minket, mi "igen"-t mondtunk neki, és ő elhitte a mi válaszunkat. Legyen ez az "igen" örökérvényű, ne szomorítsuk meg az Úr szívét a mi bizonytalanságunkkal! Semmi nincs eltitkolva előttünk, egyedül Jézus krisztus visszajövetelének ideje, de addig is tegyünk dolgainkat, végezzük az által ránk bízott feladatainkat! Legyünk hűségesek, és vigyázzunk, hogy munkában találjon az Úr, mikor visszajön! Ámen!!!


Az elmúlt vasárnap, olyan meglepetésben volt részem, amilyenben még nem volt, mióta megtértem.
A missziós gyülekezetünkben, kemény anyagi gondokkal küzdő testvérek járnak, akiknek elég megbirkózni a minden napi kiadásaikkal. Különösen egy testvérünk, aki tavaly temette el a feleségét, és ő magának pedig rendkívül kevés a leszázalékolt nyugdíja. Testvérünk komoly beteg, néha a kórházban is fekszik, de amikor itthon van, eljön a gyülekezetbe, és minden alkalommal beleteszi perselybe az 500 Ft-ot. Mivel rendszerességgel történik az ily mértékű adakozása, az elmúlt héten az Istentiszteleti alkalom után azt mondtam neki: „ Az Úr jól látja, hogy milyen kevéske pénzed van, és ha anyagi erődet meghaladja az adakozás, akkor tegyél kevesebb pénzt a perselybe!” Ő viszont határozottan azt felelte : „ Én az Istennek adom ” 
Csak álltunk a testvérekkel, néztünk rá, és mélyen hallgattunk. A gondolataimban rögtön átfutott a „ A szegény asszony két fillérje” keresztyén történet, és egy néhány példázat, ami a hit-ről tanúskodik Jézus tanításaiban.
A testvérünk nem várt érte vállveregetést, sem köszönetet, egy természetes viselkedéssel, mosolyogva elindult az otthonába.
„A HIT, CSELEKEDETEK NÉLKÜL HALOTT” 
 


A jó evangélistának a vérében van az Úrtól való elhívása, ezért alkalmas és alkalmatlan időben teszi, amit tenni kell. Így történt ez ebben a következő kis történetben is.
Mint legtöbb helyen, Húsvétkor az egyik keresztyén családnál is összejött a család apraja –nagyja. Az egyik fiú barátnője, még nem volt megtérve, de már többször járt gyülekezetben, így nem volt idegen ez a családi légkör az ő számára.
A család jól elbeszélgetett egymással, majd estefele az édesanya, akinek evangélista elhívása van az Úrtól, megkérte az egyik fiát, hogy vegye elő a gitárját, és dicsőítsenek, ahogy szoktak. A vejét pedig felkérte, hogy egy rövidke megemlékezést tartson a Húsvét üzenetéről. Miközben a hírtelen kinevezett szolgálók készültek, az édesanya megkérdezte a vendég lányt, hogy nem zavarja e, a szokatlan kérése? A lány mosolyogva azt mondta, hogy őt egyáltalán nem zavarja, amelyiket tudja énekli, amit nem, azt meg hallgatja.
Aztán megpendült a gitár húrja, és felzendültek a régi dicsőítő dalok, a család minden tagja énekelt, tapsolt, még az 1 éves unoka is, látva a felnőttek kézfelemelését, ő is emelte a kiskezét.
Ezt követően előjött a másik szolgáló is, aki rövid, de megszívlelendő üzenetet mondott a Feltámadási ünneppel kapcsolatosan. Mindenki érezte, hogy az együttlétből nagyon hiányzott ez az igazi ünnepi megemlékezés!
Az édesanya is boldogan vett részt, az Isten sugallatára létre jött kis ünnepi alkalmon. Boldog volt, mert gyermekeit látta az Urat magasztalni, érezte ennek fontosságát, és megelégedett volt, mert eszköz lehetett az Úr munkájában most is.
 
Majd valaki megjegyezte: Egy jó evangélista minden körülmények között azon van, hogy vesse a magot, végezze az Úr munkáját. Ámen

Egy közeli kisvárosban kellett utaznom bizonyos ügyem elintézése végett, és amint a járdán ballagtam, szemem megakadt a drótkerítés mögött hintázó 7-8 év körüli szőke lányon. Nagyon szép volt a kislány, a szél belekapott hosszú hajába és magasba fújta.
-A lépteimet lelassítottam, és egy pillanatra megálltam a kerítésnél. Láttam, amint nagy lendülettel repült a hinta egyre feljebb, távolabb, ilyenkor a kislány arca az örömtől ragyogott, majd jött visszafelé, jött egyre közelebb, és egy új lendülettel távolodott ismét a földtől. Én csak álltam, és gyönyörködtem abban a gondnélküli mosolygós gyermekben, akit még a hintázás öröme is boldoggá tesz.
Aztán elindultam. A szemem előtt láttam még a távolodó mosolygós gyermekarcot, ami gondolatsorokat ébresztett fel bennem:
- Amikor, egy fiatalnak elege van a hazájából és kimegy külföldre a több pénz reményébe, tele van tervekkel, a boldogság öröme látszik az arcán, mert gondolatban ő már gazdagnak érzi magát, (Ez az, mikor a kislány, aki a hintával a magasba repült) majd egy idő után rádöbben, hogy mégsem fonják ott sem kolbászból a kerítést.  Egy idegen országban, idegen emberek között, ott ő is bevándorlónak számít, nem mondhatja, hogy „Édes hazám” az arcáról lefogy az boldog mosoly, és csak szégyenében nem jön haza, mert mit mondanak az ismerősök?
Mikor néhány év múlva rádöbben, hogy ezek az évek mind hiábavalók voltak, arca egyre szomorúbb lesz, otthagyva hazáját, családját, az anyagiak miatt, és akkor jön rá, hogy mit veszített!
Család és barátok között egy jó lebbencsleves, egy ölelés, kacagás, mennyivel többet ér, mint távol mindenkitől, és naponta érezni ennek hiányát!
- pl : Tovább fontam a gondolatszálakat: Mikor két fiatal, akik Istentől kapták egymást, de néhány konfliktushelyzet után, nem akarnak együtt járni, mert arra gondolnak, hogy majd jön egy új, akivel jobban összeillenek. A szakítást nem élik meg veszteségként, hanem úgy érzik, hogy egy nagy terhet tettek le. Tele vannak új tervekkel, jobbnál jobb ötletekkel.  Arcuk sugárzik az örömtől. ( A kislány, aki alatt a hinta felfelé repül)
Aztán eltelik egy idő, és hiányozni kezd a másik. Hiányzik a közelsége, a szokásai, és az addig konfliktus helyzetekre is rögtön volna megoldás. Nem keresik az új kapcsolatot, mert tudják, hogy Isten már adott hozzáillőt, csupán nekik kell a régi természetükön változtatni. Ilyenkor elszomorodik az arcuk, mert félnek attól, hogy elutasítja őket a másik. ( A hinta, ami visszajött a földre)
De mivel hármaskötél tartja őket össze, igy nem kell bocsánatot kérni egymástól, mert mind a ketten újra azt érzik egymás iránt újra! ( És elindul a hinta újra felfelé, de most már ketten ülnek benne)
 
- pl: A keresztyének a keskeny úton: Miután megtértünk, gyorsan meg akartunk tanulni mindent, pontosan éppen úgy és azt akartuk csinálni, amit egy igaz hívőnek kell. Sem eltéveszteni, sem kihagyni nem akartunk semmit.  Boldogok voltunk, mert jöttek a bizonyságok egymást követően. Jó volt érezni a szeretet első tüzét! (A hinta röpült velünk felfelé, boldogan mosolyogtunk mindenkire) Aztán jöttek a próbák, amikor velünk volt ugyan Jézus, de már kellettek az önálló lépések, döntések. Gyakran éreztük, hogy valami nem sikerül. Nem volt olyan sok öröm a hitéletünkben. ( A hinta lefele jött)
Aztán újra neki rugaszkodtunk, megkapaszkodva Jézus erős karjába, és ismét röpültünk felfelé! Boldogan nevettünk a tegnapi szomorúságainkon.



Ezt a fenti mondatot nemrégiben egy szolgálótól hallottam, az Istentiszteleti alkalmon. Számomra nagyon sokat mondott ez a néhány szó, és hiszem, hogy vannak még testvérek, akiknek szintén üzen most általam az Úr.
Az életben vannak olyan dolgok, amik nem éppen a mi elgondolásunknak megfelelően alakulnak, és emiatt bizony elszomorodunk. Pedig, ha igaz hívők vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy az Úr a legjobbat akarja adni a mi számunkra, még ha mi azt nem is úgy látjuk. Legtöbbször csak a pillanatnyi helyzetre tekintünk, de nem gondolunk bele, hogy az Úr lehet, egy rossz jövőtől akar megmenteni minket.
Az emberek sokszor vétkeznek a szájukkal, pl. amikor valótlant mondanak, pletykálnak, szitkozódnak, amikor olyat ígérnek, amit soha sem valósítanak meg stb.
Ragadjuk most ki a példák közül „beteljesületlen ígéret”-t, és egy kis történeten keresztül nézzük meg, hogy ez milyen érzelmi törést okozhat az illető személy lelkében.
Így szól a történet: Egy fiú és egy lány az első találkozáskor egymásba szerettek. Néhány hét együtt járás után kiderült, hogy a fiú vőlegény, és a menyasszonyával éppen haragban vannak.  A fiú a lánynak megígérte, hogy az eljegyzést felbontja, mert nem igazán szereti a menyasszonyát. Ezért tervezgetni kezdték a jövőjüket, de valahogy nem tudtak benne előre haladni.
Időközben a lányt, barátnője elhívta egy gyülekezetbe, ahol az jól érezte magát. Majd következő héten ismét elment a gyülibe, és ez rendszeressé vált.  Érezte, hogy rendeződik az élete, mert az Úr mellé állt, és a fiúval is egybe kelhetnek. De ekkor jött egy nagy változás!
Az egyik találkozáskor a fiú durván viselkedett a lánnyal, ám az bármennyire faggatta, nem vallotta be az igazi okot.  A lány sokat sírt a változás miatt, és egy nap megtörtént az, amire nem is számított. Miután a fiú elment hozzájuk, röviden a tárgyra tért, és bejelentette, hogy szakítani akar vele.
A lány semmit sem szólt, csak szótlanul kinyitotta az ajtót, és a fiú határozott lépésekkel kisétált, ő pedig könnyes szemmel leült és végig gondolta az egész történetüket. Azonban bármennyire fájt a szakítás, mégis az vigasztalta, hogy az Úrtól volt mind ez. Felnőtt hívőként megértette, hogy Isten meg akarta őt menteni egy későbbi nagyobb csalódástól, aminek talán súlyosabb nyomai maradhattak volna hátra.
 
Egy rövid idő után, már nem fájt a szakítás, mert teljes megnyugvása volt az Isten akaratában.
 
Eddig tartott a kis történet, ami fontos üzenettel bír mindannyiunk számára. Tanuljunk belőle, hogy ami Istentől van, az csak jó lehet! Ha akkor még úgy tűnik, hogy a mi tervünkkel nem megegyező, ami történt, de legyen benne megnyugvásuk, mert a fejünkről egyetlen hajszál sem hullhat le Isten tudta nélkül.
Legyen tehát mindenkor Isten akaratában megnyugvásunk! Ezzel is azt bizonyítjuk, hogy bízunk Őbenne, és nyugodtan hagyatkozunk mindenkor Reá. Ámen
 
( Mit gondoltok, hogy egy hitetlen lánynak is ilyen könnyen gyógyultak volna be a szakítás sebei?)


A napokban egy ismerős fiatalemberrel beszélgettem, akinek számára rendkívül fontos a barátnője. Mikor a lányra terelődött a szó, ő mosolyogva ezt mondta: „Nem akarom elveszíteni Dorinát ”- ezzel fejezte ki a teljes és végleges ragaszkodását a kedvese iránt.
Majd később a lánnyal is beszélgettem, és boldogan újságoltam neki: „Képzeld, Norbert azt mondta, hogy nem akar elveszíteni! Erre a lány azt felelte:
„ Nem is fog!”
Ez egy emberi földi kapcsolat, ahol egy férfi és nő határozottan ragaszkodik egymáshoz. Ez az egymás iránt érzett szeretet, ami több, egy fellángoló szerelemnél, ami könnyen ellobbanhat. Egy megmásíthatatlan döntéshozatal, ami a szívben dőlt el! Ők együtt akarnak élni, egymás hibáját elfogadva. Szívükben bele van kódolva a másik neve. „Csak Ő az, akivel tudok élni!”- működik bennük a tudat.
Jó volt tudomásul venni két ember egymásra találását, ami itt a földi életükre szól! Mert megtalálták egymásban azt, ami tartalmat ad a kapcsolatuknak. 
E- rövidke történet kapcsán, eszembe jutott, hogy van élet a halál után is, és az sem mindegy, hogy kivel és hol töltjük el? Ha itt a földön, ahol meg vannak számlálva a napjaink, kinek kevesebb, kinek több, de egyszer innen elköltözünk, és mégis vágyunk azzal élni, akit szeretünk. Akkor miért ne jutna eszünkbe, hogy az örök életünket, kivel, és hol fogjuk tölteni? Mint tudjuk, a halálunkkor, a földi porsátorunkból kilép a lelkünk, a test elporlik, de a lélek tovább él. Az viszont nem mindegy, hogy hol? A mennyben vagy a pokolban? Ugyanis örökké él mind a két helyen, de a mennyben örömben, boldogságban az Úr Jézus mellett, míg a pokol a gyötrelem helye.
Ha a fenti történetből megismert két ember gondoskodott a földi életük boldogságáról, akkor miért ne gondolnának, és miért ne gondolnánk mi is a jövőnkről? Arról a jövőről, ami nem ideig-óráig tart, hanem örökké. Miért ne biztosítanánk be magunkat egy örök boldogságról?
Mondhatná valaki:” Valóban igaz, de hogyan kezdjük el? Kivel kellene beszélni ebben az ügyben? Vajon mibe kerül a mennybe a belépő? Nekem nem fog sikerülni, nekem semmi sem sikerül soha!” És hallhatunk mennyi sok sok kérdést, de egy válaszom van rá: JÉZUS KRISZTUS A VÉRE ÁRÁN VÁLTOTT MEG ENGEM ÉS TÉGED A BŰN FOGSÁGÁBÓL! A MENNYBE BEJUTNI INGYEN LEHET, NEM KERÜL SEMMIBE, CSAK AZ KELL, HOGY FOGADD EL Őt! JÁRJ A  KESKENY ÚTON, ÉS BIZTON TALÁLKOZNI FOGSZ ŐVÉLE.
Legyen úgy, mint ahogy Norbert ragaszkodik a kedveséhez, mondjuk azt: „Nem akarlak elveszíteni Jézus” és Ő azt feleli: „Nem is fogsz elveszíteni!” Ámen
 
 



More Articles ...

  1. A nyuszitojás
  2. Babérlevél, a tányér szélén
  3. Halleluja!
  4. Mert van vissza út
  5. Jézus könnyei értünk hullnak
Page 15 of 89